Egy kívülről nézve révbe-ért, ám belül éretlen személy sorait olvashatjátok alább.
Az elmém rabságában sínylődöm. Sok a viszály kívül-belül, sokszor ítélkezem mások felett.
Hogy lehet az ember békében magával és a világgal? Hogy bízhatja oda magát? Mi ennek a módja? Mi az az elengedés? Mi az a szabadság? És mi dolgom nekem itt?
Szólongatom a képzeletem, merre jár, ritkán felel. Az álmodozásaim kimerülnek önigazoló "hatalomakarásban", meg világi örömök hajhászásában. Közben érzem, nagyon szomjas vagyok. Soha tán ennyire nem vágytam csöndre. Olyan csöndre, melyben végre békére lelhetek, melyben megújulhatok, és amely kigyöngyözi belőlem a vágyott "életstratégiát", amelynek mentén érdemes haladnom. Ez a megtalálni vágyott életszemlélet félretolja azt, ami felesleges, és megmutatja azt, ami a lényeges. A lényegben akarok létezni. Vagy legalábbis azt szem előtt tartva - nap mint nap. Fél lábbal a (nagybetűs) létben, fél lábbal az életben, az ún. "valóságban" kell állnunk (egzisztálnunk?), mondta nekem egyszer egy élesebben látó, csak a probléma az, nem állok két lábbal a földön sem, mert egyrészt még mindig nem merek felelősséget vállalni a tetteimért, másrészt - és erre a kifejezésre egy Újforrás-béli zenész-esszében leltem - elural az életfélelem. De: ki akarok lépni ebből!!
Ezért új bekezdést kezdek, és elhatározom, megpróbálom elsőként pozitív formába önteni a fönt megfogalmazott panaszhalmazt. Felismertem, hogy az elmém korlátoz, ez már egy lépés. Igényem van az önmagammal és a másokkal szembeni igazságosságra, szeretetgyakorlásra. Meg akarok békélni, meg akarok elégedni azzal, ami van. Ami jön, fogadom, ami megy, engedem. MegZENesítem életem.
Mire vágyom? Mi tenne boldoggá?
Arra vágyom, hogy ne függjön a jókedvem és az önbecsülésem semmilyen külső körülménytől.
Vágyom a stabilitásra, a benső középpont megtalálására. Szeretnék több kitartást, türelmet. Szeretnék szelídebb és simulékonyabb lenni. Szeretném, ha a szavaim és a tetteim egy irányba tartanának. Át szeretném hidalni a benső szakadékokat. Szeretném kreatívan, színesen, nyitottan élni a hétköznapjaimat. Szeretnék mindig örülni a Kisfiamnak. Szeretném kicsit elfelejteni önmagamat. Jó volna találni valami olyan célt, pályát, amely az önmeghaladásra ösztönöz.
Olyan, mintha csak mindig készülnék élni, mintha mindig csak készülnék tenni. Pedig én élni és tenni akarok.
Mindig találok egy ha-t a teljességemhez: "ha majd ...". Nem kell ha, nekem a most kell.
Talán egy orvos, aki embereket gyógyít, nem érez ilyesmit (vagy nem engedheti meg magának), mert neki muszáj csinálni, ő feloldódik a hivatásában. Hasonló életfeladatot szeretnék találni magamnak, én is fel akarok oldódni, és hozzá akarom tenni a magam kis részét az egészhez. Ajánlom hát magam!!
Krisztinának talán meséltem a tavaly előtti megrázó találkozást a fekete kutyával.
Voltaképpen nem történt semmi. Gáborral a hegyre tartottunk egy fárasztó lapzárta után. Esős-ködös őszi idő volt. Már a fogas végállomását is elhagytuk, és az utolsó fölfelé vivő ösvényre léptünk, amikor egy nagy lompos állat körvonalai kezdtek kirajzolódni a félhomályban. Erősen megszorítottuk egymást, szólni nem nagyon szóltunk, mert tudtuk, hogy ha például elkezdenünk visszafelel futni, akkor akár fel is bőszíthetjük ezt az egyedül álldigáló és bennünket gyanúsan méregető jószágot. Olyan volt, mintha ránk várt volna. Mi pedig mentünk szép lassan, egyenletesen felé, remélve, hogy békében elhaladhatunk mellette. Közeledésünkre vészjóslóan morogni kezdett, és ő elindult felénk. Én már belül az összes angyalokat szólongattam, kívül próbáltam magamra erőltetni valamiféle természetes határozottságot. Gábor bal oldalon, az út szélén haladt, én belül, a jobbon. A kutya engem vett célba. Gábor erősen fogott, és mondta, nyugodjak meg, nem lesz semmi baj. Szinte éreztem felőle áramlani elhaló magamba az erőt. Már nem féltem, pedig a sötét alak még mindig irányomba tartott. Aztán odaért hozzám. És tettlegességig fajult: orrát a kézfejemhez nyomta, aztán ezt a mozdulatot újra és újra megismételte. Éreztem a nedves orrát, az erős állkapcsát, és a nyomást, amit rám kifejtett. Más nem történt. Jött még egy darabon, aztán elengedett minket. Csak a tekintetével követett. Mentünk föl a hegyre, miközben ő őrszemként állt mögöttünk. Egy egyre zsugorodó fekete árnyat láttunk, majd az is eltűnt. De bennem örökre nyomot hagyott. Mert nekem az a kutya valamit mondani akart. Hazaérve percekig nem tudtunk megszólalni, aztán én hisztérikus zokogásban törtem ki (előtte még sosem sírtam Gábor előtt, és szégyelltem, először a mosdóba bújtam, de olyan heves volt, hogy elfojtani nem bírtam, és végül megadtam magam). Először is mérhetetlen szánalom született bennem az állat iránt, akit mi fenevadnak hittünk, és akiről azt feltételeztük bántani fog, de mintha inkább kérni akart volna. És mi semmit sem tudtunk adni. És az jutott szembe, hogy egyedül a bizalmunkra vágyott volna, és még ezt is képtelenek voltunk megadni neki. Vigasztalhatatlan voltam. Már rohantam volna vissza parizerrel, vízzel, akármivel, de persze szegény pára már eloldalgott. Gábor még este felhívott valami kutyaotthonos számot, nem tudtak segíteni, másnap egy másikat is, biztos, ami biztos bejelenteni a kis hajléktalant. Aztán otthagyta a feldagadt szemű barátnőjét és lement vásárolni. Visszafelé azzal a hírrel jött, hogy a misztikus eb a szomszéd kutyája, aki kiszökött tegnap este...
Mégis, mégis...
