Nyolcak

Mindig is - kiváltképp kamaszkoromban - valahogy túl nagy jelentőséget tulajdonítottam annak, mit gondolhatnak rólam, hogy láthatnak engem mások, mintha ez létem minősége, lelki kibontakozásom szempontjából bármiféle relevanciával bírna. Szeretnék ennek a mélyére menni, és szeretném ezt úgymond átkonvertálni magamban. Szeretném felszámolni ezeket a kamaszos tartalmakat, mert hát miféle abszurd dolog az, hogy már anyaként a május végén esedékes 10éves osztálytalálkozóm szorongást kelt bennem megidézve a régi ördögöket, a magamnak-rácsácsoló gyakorlatot. Talán idevehetjük az én óriás lámpalázamat is, amelynek Ems és Krisztina is tanúja lehetett több ízben, bár aztán Krisztina Újvidéken egy egészen más KK-et is láthatott előadni, aki túllendült magán. Érdekes, hogy akkor és ott azt éreztem, szeretve és elfogadva vagyok az ismeretlen közönség által még ha sután is.

Először is rá kell lelnem a JÓ kérdésekre ezzel az összetett jelenséggel kapcsolatban, tehát kicsit távolabbról, tárgyilagosan kell szemlélnem: Miért ijesztő kiállni mások elé és felvállalni magam úgy, ahogy vagyok? Mért akarok JÓ lenni? Mért akarok többet mutatni magamból, mint amennyire szükség van? Mért akarok bárkinek is megfelelni? Mennyiben ad hozzá létemhez vagy "vesz el" abból, ha egy, a benső baráti körömön kívül álló személy pozitívan vagy elmarasztalóan nyilatkozik/gondolkozik rólam? Van-e ennek egyáltalán valósága?

Vajon mért akarom, hogy mindenki "likeoljon"? Mi ez a feltűnési vágy? Miért kell, hogy ez is, meg az is kedveljen, hogy meglássa bennem az értékeket?? Valamiféle hiányra vagy valamiféle többletre mutat-e ez? Értékválságban voltam/vagyok? Vagy ez a jelenség identitászavarra utal? Vagy pusztán egó-dolog? Megerősítésért mért nem inkább befelé fordulok??

Mért nem tudok belazulni az ilyen - még csak nem is határközeli - szituációkban? Mi az, ami leblokkol és nem engedi ilyenkor, hogy önmagam legyek? Mért tűnök el hirtelen ilyenkor? Hogy lehetséges az, hogy egy tulajdonképpen jelentéktelen külső esemény képes kiforgatni magamból és elszakítani a Forrástól?? Mitől/kitől félek? Miért nem bízom ilyenkor magamban és a fentiekben? Hová tűnik a humorérzékem?! És a könnyedségem? Hát a realitásérzékem??

Szeretnék kiállni magamért minden helyzetben, azt hiszem, a múltban jónéhányszor nem sikerült, és nem volt feloldás. Talán ezért hordozom még ezeket a "sebeket". A feloldáshoz munka, feldolgozás kell, én ezt a munkát egyszerűen még nem végeztem el. Nem akartam szembenézni ezzel a kellemetlen dologgal. Sokszor ugyanis nem volt igazam, és sokszor nem volt bátorságom. Paradox módon számtalanszor épp akkor záródtam be, amikor nyithattam volna - elsorvasztva, elhalasztva ezzel a kínálkozó lehetőséget, máskor meg akkor nyíltam meg, amikor nem lett volna szabad, támadási felületet hagyva ezzel olyanoknak, akik ezt nem érdemelték meg. Azt hiszem, a továbbiakban, a jelenben elsősorban nyitottan kell léteznem, nyitottan a másikra, nyitottan a párbeszédre. És magamon túl kell látnom, a másik emberre kell fókuszálnom, vagy nyilvános szerepléskor magára a tárgyra, nem pedig magamra.

A másik a mások élete mint örök viszonyítási alap. Pedig egy ilyen értelmes viszonyítási pont létezik: én magam. Magamhoz képest kell fejlődnöm, saját képességeimhez kell mérnem az elérni vágyott dolgokat. Egyedi és megismételhetetlen egyed vagyok: itt és most, ilyen nyomin vagy épp ebből az állapotból felszabadulva...

Mióta Matykóval itthon vagyok ezeket olvastam:

• Hamvas Béla: Karnevál (félretettem) + esszék
• Lin Yu Tang: Egy múló pillanat (igazi letenni-nemlehet nagyregény)
• Szabó Magda: Katalin utca (elég depi)
• T. Kiss Tamás: Tükörtestvér (Krisztinától, igazi egzotikum sok drógával)
• Cseke Ákos: Mennyi boldogságot...? (esszék sok jófajta "rátalálással")
• Kamarás István OJD: Titkos kutatónapló (egy bohóckodó neves szociológus prof. kreatív kellemest a hasznossal írása újra)

És ezeket szeretném:

Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz vagy Megyek utánad (mert hogy nagyon kortárs és nagyon zuglói)

Alessandro Baricco: Tengeróceán (állítólag sodró-erószos nyelvezetű - egy szenvedélyes olasz tollából... :))

folyt. köv.

...

vágyom VERSEKet is olvasni - ehhez kaptam egy megtisztelő felkérést egyenesen a férjemtől, jelesül, hogy írjak a megjelenő PCs-életműhöz a szegedi Don Quijote szerelmi lírájáról.

Ezeket meg kéne:

Hannah Arendt filozófus a születésről (sajnos valszeg csak németül van meg, amúgy ő Heidegger szerelme volt)

de most erre is ráleltem: Fogódzó nélkül: Hannah Arendt olvasókönyv (szerk. Balogh László Levente) - 100 F 68

lomtalanítás közben pedig számos jegyzetkincsre, hasznos szakirodalomra fogok bukkanni és összeáll a kép - például a teológiás államvizsgám anyagának tekintetében!!

Matyi-fejlesztők:

- Alison Gopnik: A babák filozófiája
- Margot Sunderland: Okosan nevelni tudni kell

Ami még az önképzést illeti: szeretnék rendszeresen mozogni, ma, április 10-én sikerült végre tornáznom, min. heti kettőt szeretnék + heti egy - ha összejön: kettő futás és nagy vágyam - ahogy Emsnek is - a tánc... Legszívesebben magánórákat vennék, mert annak látom értelmét - úgy az időpont is rugalmas és nem kell 10 emberhez, X profihoz és X nyomihoz alkalmazkodni. Gondolom, tanára válogatja, mennyi egy óra. Még gondolkozom...

Nagyon nehézkedősen kezdődnek és végződnek mostanában a napjaim. A líra-próza arány vészesen a próza irányába dől. Keresem a Forrást. Szeretném érezni, mindig. De nehéz ezt úgy, ha nincs magamra minőségi időm. Van pár dolog, amit borzasztóan unok: ilyenek a házi munka egyes részei, amelyeket nap mint nap újra és újra el kell végezni. És sajnos néha ilyennek érzem Zugló kedves, megszokott utcáit is. És ilyenkor persze bekapcsol az a bizonyos „bezzeg mások”-lemez… Szeretném áthangolni magam. Szeretném máshová helyezni a fókuszt. Szeretnék önfeledten együtt lenni Matyival. Szeretnék semmit nem akarni és nem törekedni semmire. Szeretnék csak örülni a tavasznak, a vannak. Szeretném elengedni magam, szeretném megengedni magamnak az „együgyűséget”.

Rossz reflex, hogy sietek, rossz reflex a teljesítménykényszer, a reprezentációs vágy, az önigazolás-keresgélés. Azt hiszem, nagy lehetőséget kaptam most újra arra, hogy befogadjam és megéljem a csöndet. És valójában ez a legnagyobb feladat. Valaki épp ezért utazza be a fél világot, valaki ezért válik, valaki ezért öl… Nekem meg itt áll a küszöbömön, erre ugrálok, hogy ez meg az kéne, így meg úgy kellett volna…Nooormális??? – kérdezné a Besenyőpistabá'. És milyen igaza van! „Há nem? Há de!!”

Talán nem jól, túl darabosan próbálom motiválni magam, valahogy szervesebben kéne, folyamatában. Lehet, kipróbálok úgy megélni egy napot, hogy nem zavar semmi: ha elmegy az idő, ha rossz az idő, ha Matyi nyafog, ha nem tudok olvasni, ha morzsa van az asztalon, ha megint eszembe jut az a régi rossz… engedem, hadd menjen!! Ez kezd valamiféle taoista mintázatot mutatni – bár ehhez sokkal közelebb is érzem magam most, mint a bűnkultúrához. Idevág az a Hamvas-gondolat is, amellyel nemrégiben Krisztinának példálóztam, és most végre meg is találtam, az Eksztázis című esszében van: „A buddhizmus azt tanítja, hogy az emberi ént az életszomjúság (trisna) teremti átélt vágyakból és ösztönökböl, kívánságokból és sóvárgásból, és ez az, amely olyan őrületszerűen tapad a világhoz, mindig újra és újra kénytelen testet ölteni abban a hiszemben, hogy az élet óceánját meg tudja inni, miközben egyre szomjasabb és szomjasabb lesz. Mintha önzés lenne, mert minden élvet és gyönyört magához vonz. Az önzésben azonban mégis van valami nyomorult hűség, az ember önmaga iránt való esztelen szeretetének szikrája…” (http://www.hamvasbela.org/2011/11/hamvas-bela-eksztazis.html)

És épp a hangoltság fogalmát használja, melyet én kicsit más felhangokkal próbáltam körülírni föntebb: „A kinyilatkoztatásra hangoltnak lenni annyi, mint az alapállást megvalósítani, mint bölcs csecsemőnek, vagyis ébernek lenni, az életéhséget kikapcsolni, a szamszárából kilépni és a sóvárságot megszüntetni. Ez az állapot, amit megérteni könnyű, mert nincsen benne semmi természetfölötti: „A nagy útban nincsen semmi titokzatos”. De ez az, ami nehéz, mert elérése az embertől a legnagyobb szellemi megerőltetést követeli.” Továbbá az is beszédes számomra, hogy épp a bölcs csecsemővel példálózik. Matyi személyében talán a legnagyobb tanítómesteremet küldték el. Lehet ezt nem észre venni??

Tételmondatom lehetne: Azzal akarok kezdeni valamit, amim van, a hiányok feletti siránkozásból elegem van.

(Ez a szöveg túlírt, bocs. Gyakorolnom kell ebben is az elengedést...)

Anyagi vonatkozás:

Ems is említette egyelőre wördös formájú bejegyzésében  a tárgyaktól történő elidegenedés képét hasonlítva ezt a favágó feladatmeghatározás unalmához. A tárgyakkal egészségesen kell tudni együtt élni. Élni dolgokkal, használni dolgokat azt jelenti, bevonom őket a világomba, beölelem őket, kicsit mintha megszemélyesíteném, de mindenképp megemelném őket. Így adva méltóságot, ízt, hangulatot minden apró-cseprő cselekedetemnek is, amelyeket általuk, velük, bennük végzek. Mert nem mindegy, kuszán vagy egyenletesen - ugyanakkor persze teljesen mindegy, de az, hogy nekem ebben választásom van, na az tényleg nem mindegy! Minden dolog körülöttünk - és ezt most nem fogyasztóként írom - lehetőség. Lehetőség nekem, aki kezdhetek vele valamit és a dolognak, ami betöltheti funkcióját. Ha már ilyen "dolgos" világban élünk, éljünk a dolgainkkal örömmel! Adjuk meg nekik a bizonyítási lehetőséget, mint alkotó, magaépíteni és világban értelmesen mozogni vágyó emberek! Hány meg hány dolog fekszik fiók mélyén, doboz alján, szekrény rejtett zeg-zugában, amely mindennapjainkat hasznosabbá, színesebbé tehetné. Ezeket a rejtett kincseket szeretném én felkutatni, ezeknek szeretnék örülni. Nemrég nagy átvilágítást tartottam ruhaneműim között, és rájöttem, van olyan darab, amely eddig csupán egyszer-kétszer volt rajtam, holott nagyon tetszik - eztán számolok vele! De olyat is találtam, amely már kiszolgált, vagy voltaképp sosem is szolgált, csak ámítottam magam - megy a Bosnyák téri ruhakonténerbe, hátha valakinek épp arra van szüksége!

Április 16-án lomtalanítás lesz itt, a Lakyban. A lom, a kacat már kiszolgált, a jelenben haszontalan, de megérdemli a végtisztességet... A lomtalanítás maradéktalan elvégzéséhez is szükséges az elengedés képessége, tudománya, művészete (?). A lomtalanítás célja egy élhetőbb élet kialakítása. Törekvés ez a rendre, a rendszerre, az átláthatóságra, életünk alkatrészeinek uralására. A lomtalanítás mint olyan jó átvezető az életvitel szubtilisabb tartalmainak vizsgálatához is - itt aztán még inkább szigorúnak kell lennünk, el kell választanunk a hasznost a haszontalantól.

Ami  a lelki-szellemi síkot illeti: Egyszerűsítsük úgy a dolgot, hogy az elméé az elvont szellemi tartalom, a gondolat, és talán az érzések egy része is, a léleké a mélység (és magasság) dimenziója, a megérzés, intuíció, a fölfelé hallgatózó adó-vevő készülék. Ez utóbbi az, aminek jelzéseit igen gyakran elfeledjük észrevenni. A legnagyobb "kamuarc" az elménk, mely képes sokszor igen tetszetős külsőben nyomatni nekünk azt, ami nem a javunkat szolgálja, vakká-süketté tesz a valódi értékre, megbénít az okos cselekvésben. Az agyunk nap mint nap pörgetett tartalmainak nagy része tehát nyugodtan kijelenthetjük, hogy csak kacat, lim-lom. A feladat: Dobd el az agyadat!! Ez a jelenvalóság kulcsa is, mondják a hozzáértők, a benne levők. Ezen a ponton bevonhatjuk vizsgálódásaink körébe magát az emlékezetet is. Az emlékesdobozban ugyanis feltétlenül rendet kell tennünk ahhoz, hogy jelenünket önfeledten élhessük.

Ems! Te az emlékezetet mint olyat az emberen belül hova helyezed??

Nyilván nem a memória értelmében vizsgálod. Bár maga az agyi mechanizmus is érdekes. A - nevezzük - mély emlékezetnek szerintem is szívbe írt, vagy talán jobb szó: vésett, és lehet seb, aztán heg, de nyílás is! (Bár most nézem, Te is gyógyulást, meg kegyelmet emlegettél egyik leveledben, egybevágunk hát, húsba! :)) Megvettem a Csekszi "Mennyi boldogságot bír el az ember?" című esszékötetét és abban találtam a témádhoz és voltaképpen az élethelyzetedhez - egy szerelem lezárása és megnyílás az új felé - egy szuper írást, amely Tóth Krisztina "Hideg padló" című novelláját elemzi. Egy emléktemető, illetve emlékelhelyező írás. És Csekszi valamiféle újjászületésként értelmezi...

Hiszem, hogy lehet kreatívan és örömmel is megszabadulni - mind kacatoktól, mind ego-dolgoktól, mind a múlt árnyaitól -, nem csak szenvedés árán. Rájöttem, olyan ember vagyok, aki szenvedélyesen tagadja a szenvedés szépségét. (Erről is ír Csekszi a kötetben nagy meglepetésemre olyat, ami bejön!) Hiszem, hogy a benső lomtalanítás és rendezés nem feltétlenül vérrel-verítékkel történő nehézkedés, szabályok szigorú alkalmazása, hanem felszabadulás, szívbéli elengedése már funkciójukat vesztett, mégis vissza-visszatérő emlékképeknek, vagy csúf ábrázatú démonoknak, be-befigyelő ördög(i kör)öknek, terméketlen gondolati vakvágányoknak. Azt hiszem, itt is segítségünkre siethet a jóbarát, a humor, mely kifordítja a dolgokat, és enged önmagunkon nevetni.

Így kezdem és hirdetem meg tehát az idei tavaszi nagytakarítást, és jövő héten a lomtalanítást kívül-belül!

Az elfogadás ajándékait tapasztalom. (Kiskinyiknek újra köszi a kiemelésekért, az elfogadás említéséért!!) Ma is egyedül mentem misére, mivel Madár nem igényli az ünnepi szertartásokat, különösen nem a rossz, semmitmondó prédikációkat. Nem is várhatom el tőle, hogy velem tartson, arra szoktam csak kérni, hogy húsvét vasárnapján és az éjféli misére menjünk együtt, nem jó ugyanis, amikor egyedül érzem magam az ünneplő tömegben. Egyik bejegyzésben írtam, hogy igénylem a jó prédikációkat, de sajnos Zentán kevés az ilyen. Azóta arra törekszem, hogy találjak legalább egyetlen JÓ gondolatot. Mivel tapasztaltam, hogy a zsákutcához közeli templomban megesik, hogy ugyanaz a prédikáció mondanivalója az éjféli misén, hamvazószerdán, nagyhéten és húsvét vasárnapján, úgy határoztam, hogy a nagyhét két munkanapján, szerdán és csütörtökön a múzeummal azonos épületben kialakított kápolnába megyek. Jó érzés volt az a közelség. Jó volt megtapasztalni a dolgozni és imádkozni együttjárását, amit már az első munkanapon olyan magától értetődőnek vettem, mégsem vált szokásommá oda járni.

A nagypéntek szabadnap. És milyen jó ez így. De az is, hogy elmaradt az angol, tehát valóban szabad lehet a nap. A közeli templomban, ahol legutóbb hamvazószerdán jártam, úgy tűnt, a pap készült a prédikációra, nem volt hát nehéz az egy mondatot hazahozni. Aquinói Szent Tamás gondolatával indított: "Isten enélkül is üdvözíthette volna az embert puszta irgalomból". Vagyis a szenvedés nélkül. Miért történt mégis így? Az Atya a szeretet titkát akarta megtanítani velünk, azt, hogy a szeretet és az áldozat összetartoznak. "Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért."

Balázs atya az esküvőnkre hozta az utóbbi mondatot János evangéliumából. Korábban pedig a szabadkai 84-es pap mesélt arról, hogy ez hogyan is működhet a hétköznapokban. Úgy, hogy időt, figyelmet adunk a másiknak, amikor kéri, amikor úgy látjuk, hogy szüksége van rá, akkor is, ha nekünk épp máshoz lenne kedvünk, esetleg lenne valami dongunk.

Mit gondoltok, ezt alapul véve szeretjük mi egymást?

Tegnap gyalázatosan prózai napom volt. A háztartás körül ügyködöm, minél olajozottabb gépezetet szeretnék, hogy mindig legyen mihez nyúlni, hogy ne legyen töküres a KK-spájz, és ha a férj éhes, ne tárjam szét kezeim mosolyogva... Fejembe vettem, hogy havi egyszer nagybevásárlást csapok, amikor mindentbele. Méghozzá tudatosan, ugyanis egészséges, magyar termékeket szeretnék vásárolni - igen ám, de hol a biztosíték minderre egy-egy termékkel kapcsolatban?? Lényeg a lényeg, órákat töltöttem a tescoonline-on (szanalmas.hu) és szedtem össze a kellékeket, majd mire nagy nehezen kész lettem, és meglepően ócsóért - már 300 Ft-ért! - kiszállítást készültem kérni, rá kellett jönnöm, elkéstem, már rég beteltek a megjelölhető idősávok, nagyjából egy hét múlvára rendelhetem a húsvéti sonkát, a tojást a locsolkodóknak...

 Ez az eset lehet szimbolikus is. Valóban most kellett így bepörögni, hogy használható háziasszony legyek? Nem várhattam volna egy kicsit? Voltaképp nem mindegy, mi lesz a menü húsvétkor? A férj szerencsére hálás közönség, de nekem meg öröm, ha produktív lehetek - mert ez utóbbit ritkán érzem napjaimban. Valszeg befigyelt a miklósi gondolkodásmód nálam is, de erről sajnos nem tudom kifaggatni idén az ottaniakat, mert 120 km-t még nem merünk bevállalni Matykóval.

Nagy kérdés tehát, lesz-e ünnepünk. Így, Tesco és Templom nélkül. Házasságunk azon fázisét éljük, amelyben még nem alakultak ki pl. az ünnepi szokások. És mivel Gábor nem épp szentimentális típus ezen a téren, nekem kell kezdeményeznem. Egyelőre a kifakadásig jutottam, hogy nálunk még az ünnepek is szürkék. Talán ez nem annyira termékeny. De hisz ismerem én a férjem, ha megkérem például, valami teológiai kérdést vezessen le, bizton számíthatok egy kétórás, remekül felépített beszédre. :) Persze valójában sosem utasított el semmit, amit javasoltam, ebből következően nekem kell tudnom artikulálni, mire is vágyom ezen és az elkövetkező ünnepeken. Az biztos, hogy könnyebb lesz már, amikor Matyit is be tudjuk vonni, neki még csoda-élmény lehet minden ilyesféle, érzem, nagy cinkostársam lesz. De addig sem akarom elhanyagolni a szertartásokat, mert kell a léleknek, ha nem is a Tamásbá-féle enervált, semmitmondó prédikáció, vagy a pletykás, rosszindulatú gyülekezeti tagokkal áhítatos képpel vett úrvacsora. (Igen, emlékszem, Mandics, hogy épp egy papos kellemes csalódást emlegettél az előző bejegyzésedben, vettem.)

Tegnap holtfáradtan dőltem ágyba a szerencsétlen Tesco-akció után azért is, mert április 1-jén a kisfiam is megbolondult, és alig aludt valamit éjszaka. Jólesett ebben a fáradtságban, ahogy gondolataim spontán ama bizonyos kertbe szöktek. Világos, hogy a szívem mélyén őrzőm ezt a kertet, bármilyen profán projekt is fut épp a felszínen - ez a felismerés megnyugvással tölt el. Egyszer egy barátommal - szerinte nem csak az volt -, Nagycsütörtök éjjelén kenyeret sütöttünk és szertartáson, csöndben megettük. Leszámítva kettőnk érzelmi nyomizását az szép volt és igazi. Ilyesféle privát szertartásokra, egyedi emlékező akciókra vágyom én....

Hosszú percekig keresgéltem, de egyetlen olyan festményre sem akadtam, amely igazán kiábrázolja az első nagycsütörtököt, azt a megrázó eseményt, amikor: "Péter aludt, János aludt, Jakab aludt, Máté aludt, és mind aludtak..." Emberi ésszel fölfoghatatlan Jézus magánya, az isteni magány, talán ezért is van nehéz dolga annak, aki ezt lá(tta)tni akarja. Dsida Jenő verse viszont megragadja a hangulatot, el is borzadok ha arra gondolok, hogy bizonyára én is aludtam volna. "Megkezdett imákkal teli a szám." Gyakran még az ima végére se érek, máris álomba zuhanok. Hát nem kegyelem akkor az álmatlanság? Nem kegyelem az utolsó pillanatban megadott gyónás lehetősége? Nem kegyelem az, hogy csupa előítélettel voltam egy pap felé, és úgy "alakult", hogy nála kaptam az egyik legszemélyreszabottabb engesztelő gondolatot?

És, ha ezek a kegyelmi pillanatok, ajándékok kicsit is közelebb visznek a felfoghatatlanhoz, és annak megértéséhez, hogy mit is jelent, hogy valaki a bűneim miatt szenvedett, akkor mindebből számomra most egyetlen erős vágy fogalmazódik meg: szeretnék mindig ébren lenni, ott, ahol akár az én jelenlétem, szavam is elegendő lehet.

...Hova rejtőzik el olykor a mustármag? Hogyan lehetséges az a (minden)napi evangélium mellett, hogy néha olyannyira a rossz férkőzik a gondolataim közé, hogy a jónak szinte nem is adok helyet. Ilyen volt a tegnapi álmatag estém. Szinte soha nincs gondom az elalvással, bárhol, bármikor tudok jót aludni, akár egy hosszú délutáni alvás után is, kivéve, amikor valami hosszabb ideje nyomja lelkemet. Nagyjából három órakongást számoltam, ez kb. másfél órát jelent, mivel félkor és egészkor kondul a kedves hang, ami időnként hihetetlenül nyomasztóvá válik. Mivel telt ez az idő? Különböző fokozatokon mentek át a gondolataim, az első a probléma megfogalmazása: félek, hogy megint nem válaszol a tanár, mert...(és jöttek sorba a magyarázatok, amelyek közül egy se volt pozitív), ezután imádkoztam hosszasan, hogy ne következzen be egyik "mert..." se, majd jött a megnyugtató gondolat: "Ne a körülményeknek add oda a hitedet." Péter vizenjárása volt annak a prédikációnak a témája, ami legutóbb nagyon megragadott, annyira, hogy nem resteltem előtúrni a táska aljáról az örökírót. "Amikor Péter teljes figyelemmel, hittel fordult Jézus felé, akkor a hullámok felett járt, de amint megosztottá vált a figyelme, süllyedni kezdett." Hasonló kicsinyhitűség volt nálam is, mert amint eszembe idéztem ezeket a gondolatokat, majd azon kezdtem gondolkodni, hogy mi legyen a mai konkrét cél, melyik könyvet veszem kézbe, milyen lépést teszek a doktori felé, hihetetlen, de megjött a tanár válasza! Este, 23.48kor! Még szerencse, hogy csak másnap reggel olvastam, mert még az örömből fakadó izgalomtól nem tudtam volna aludni :) Így viszont miután elvezettem magam a megoldásig, emlékeztettem magamat arra, hogy "hittel kell járni a vihar közepette", sokkal nyugodtabban ért az álom.

Az emlékezet úgy tűnik a hitnél is kulcsfogalom, emlékezni a hitre, emlékezni egy-egy konkrét igehelyre, példabeszédre, vagy legalább a mustármagra.

Épp fejlesztőkönyvek után kutakodom Matyinak - a Fészekből nagy adag olvasnivalót szeretnék rendelni Gábortól. Találtam egy igazán erószos olasz írót, Bariccot, aki nekem való lehet. Továbbá a Csekszi új kötetét, a "Mennyi boldogságot bír el az ember?"-t is mindenképp meg akarom lesni, arról recenziót is szívesen írnék. (A kitüntetés kapcsán olvastátok vele az interjút? Nagyon tetszett a természetessége.) No meg lelki tápnak a Hamvas-esszék... És igen, a nyelvi szenvedélyről szóló dolgozatomhoz is nézek szakirodalmat, bár az itthon is van, csak nem igen akar a kezembe ugrani a polcról...

Nem szeretem azt az érzést, ami most elural, hogy néhány órája még határozottan éreztem, van mondandóm, most meg itt ülök és keresem - a pötyögés értelmét is. Nagyon nehéz jól összeszedni, spontán és könnyedén, ugyanakkor előrelendítően. Lehetséges, hogy a koncentráción is múlik. Ennek fejlesztése is létfontosságú a gyesem időszaka alatt, ugyanis ha kevés a szabadidő, minél koncentráltabb jelenlétet igényelnek a szellemi tevékenységek is. Kitaláltam ennek kapcsán, hogy rövidkéket, de annál velősebbeket szeretnék ide írni.

Tematikusan megvan, merrefele kéne gondolkodnom:

1. az elfogadás témaköre, 2. a nyelvi szenvedély, 3. a szülés-születés (bár ez még talán várhat)

Jelszavaim valának, illetve lesznek is: hála, öröm, kellemest a hasznossal, lassíts!