Nyolcak

Mindig is - kiváltképp kamaszkoromban - valahogy túl nagy jelentőséget tulajdonítottam annak, mit gondolhatnak rólam, hogy láthatnak engem mások, mintha ez létem minősége, lelki kibontakozásom szempontjából bármiféle relevanciával bírna. Szeretnék ennek a mélyére menni, és szeretném ezt úgymond átkonvertálni magamban. Szeretném felszámolni ezeket a kamaszos tartalmakat, mert hát miféle abszurd dolog az, hogy már anyaként a május végén esedékes 10éves osztálytalálkozóm szorongást kelt bennem megidézve a régi ördögöket, a magamnak-rácsácsoló gyakorlatot. Talán idevehetjük az én óriás lámpalázamat is, amelynek Ems és Krisztina is tanúja lehetett több ízben, bár aztán Krisztina Újvidéken egy egészen más KK-et is láthatott előadni, aki túllendült magán. Érdekes, hogy akkor és ott azt éreztem, szeretve és elfogadva vagyok az ismeretlen közönség által még ha sután is.

Először is rá kell lelnem a JÓ kérdésekre ezzel az összetett jelenséggel kapcsolatban, tehát kicsit távolabbról, tárgyilagosan kell szemlélnem: Miért ijesztő kiállni mások elé és felvállalni magam úgy, ahogy vagyok? Mért akarok JÓ lenni? Mért akarok többet mutatni magamból, mint amennyire szükség van? Mért akarok bárkinek is megfelelni? Mennyiben ad hozzá létemhez vagy "vesz el" abból, ha egy, a benső baráti körömön kívül álló személy pozitívan vagy elmarasztalóan nyilatkozik/gondolkozik rólam? Van-e ennek egyáltalán valósága?

Vajon mért akarom, hogy mindenki "likeoljon"? Mi ez a feltűnési vágy? Miért kell, hogy ez is, meg az is kedveljen, hogy meglássa bennem az értékeket?? Valamiféle hiányra vagy valamiféle többletre mutat-e ez? Értékválságban voltam/vagyok? Vagy ez a jelenség identitászavarra utal? Vagy pusztán egó-dolog? Megerősítésért mért nem inkább befelé fordulok??

Mért nem tudok belazulni az ilyen - még csak nem is határközeli - szituációkban? Mi az, ami leblokkol és nem engedi ilyenkor, hogy önmagam legyek? Mért tűnök el hirtelen ilyenkor? Hogy lehetséges az, hogy egy tulajdonképpen jelentéktelen külső esemény képes kiforgatni magamból és elszakítani a Forrástól?? Mitől/kitől félek? Miért nem bízom ilyenkor magamban és a fentiekben? Hová tűnik a humorérzékem?! És a könnyedségem? Hát a realitásérzékem??

Szeretnék kiállni magamért minden helyzetben, azt hiszem, a múltban jónéhányszor nem sikerült, és nem volt feloldás. Talán ezért hordozom még ezeket a "sebeket". A feloldáshoz munka, feldolgozás kell, én ezt a munkát egyszerűen még nem végeztem el. Nem akartam szembenézni ezzel a kellemetlen dologgal. Sokszor ugyanis nem volt igazam, és sokszor nem volt bátorságom. Paradox módon számtalanszor épp akkor záródtam be, amikor nyithattam volna - elsorvasztva, elhalasztva ezzel a kínálkozó lehetőséget, máskor meg akkor nyíltam meg, amikor nem lett volna szabad, támadási felületet hagyva ezzel olyanoknak, akik ezt nem érdemelték meg. Azt hiszem, a továbbiakban, a jelenben elsősorban nyitottan kell léteznem, nyitottan a másikra, nyitottan a párbeszédre. És magamon túl kell látnom, a másik emberre kell fókuszálnom, vagy nyilvános szerepléskor magára a tárgyra, nem pedig magamra.

A másik a mások élete mint örök viszonyítási alap. Pedig egy ilyen értelmes viszonyítási pont létezik: én magam. Magamhoz képest kell fejlődnöm, saját képességeimhez kell mérnem az elérni vágyott dolgokat. Egyedi és megismételhetetlen egyed vagyok: itt és most, ilyen nyomin vagy épp ebből az állapotból felszabadulva...