Nyolcak

Vasárnap délelőtt felkelt, bekapcsolta a TV-t, ami nem jelent már neki víziót kilenc éve. Csak itthon. Itthon beletekint, mert az itthon magában érték, amiből semmit nem vesz el a fekete doboz.

A bolond múltidéző ember arra gondol, amire akar. Arról beszél, amiről szeretne, és olyan hazát épít képekből emlékezetében, amilyen jól esik neki. Múltjába fúr, akár könnyed löszbe, akár lágy agyagba, akár karcos földbe, vagy a múlt repesztette sziklákba. A megdermedt, szobrokba préselt évek, évadok, rétegek, szintek és tagok óriási nyomása alá fúr. Egymáson heverő világát képekből hasítja ki.

A múltra emlékező embernek megkövülhetnek az emlékei… és csak az ész, az tudja már, a drót feszülését.

 Nézzünk rá! És keressünk egy távolabbi fókuszt! A fekete-fehér képben mozgolódó atya csendben fúrja emlékezetének kútját. Mert a tavat, amelyben halászott, még életében lecsapolták. Így lett a halászó ember bolond kútásó.

 A múltra emlékező bolond ember addig fúr, amíg nem tocsog és locsog az emlék. Egymásra vágja képeit az október. A föld lelkiismeretének nyomait véraláfutásos színei őrzik. Lilás, barnás, vörös földön bal felől a barak áll. Emberekkel telve most.

Mélységes-mély az ember lelke, és aki beletekint: beleszédül. Tartsuk a fókuszt, így nem szédít a múlt. Az emlékezet kútját addig fúrjuk, amíg fel nem buzdul… megint az október. És megint az ősz. Még észreveszed?

 A bolond kútásó ilyenkor feltekint a sűrű homályból, kicsit elvakítja a múlt egén feltörő nap, de nem törődik vele. A sötét barakban szeme picit nyílik fel, száján hangtalanok a szavak, fülel a csend, és belül kezd színezni az ősz. Feltámad a szél. És akár pár méter mélyről, akár mélységes mélyből felbuzdul a kiáltás. És ekkor kezdhetne beszélni….A bolond múltidéző ember azonban csendben mormolja szavait, szőlőszemet fog, száraz kenyeret tör. Úgy rágja el szavait, ahogyan Radnóti homályban írt versét, vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron; zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager őrei. Váratlanul nyitják ki az ajtót, szemük világa tompa a lélek szavára, durvaságuk beletörik az óvó sötétségbe. Tovább mennek.

 Az emlékező ember visszafordul, távolabbi fókuszt talál. A múlt homorú gyűjtőlencséjét messzire helyezi. És a távolságot, mint üveggolyót színezi az ősz. Végighúz benne egy háromszínű csíkot. És az az ember hátradől. Kifekszik a csendes múlt kerek mezejére, - valójában csak egy sötét barak. Szögesdróttal beszegett, vad tölgykerítés, háta alatt deszkák, kezében a kenyér. Valójában karja tarkója alatt és bámulja az eget.

Minek? Hiszen ősz van újra, és a hideg eső csupaszra veri. De ilyenkor a barak mégis oly lebegő, felszívja az este.

A mást akaró, bolond emlékező megtalálta a távoli fókuszt, felfelé ás. Hiába veszik körbe, nem értve némaságát. Tekintete áthatolhatatlan távolba lát, amit belülről színez az ősz. Bentről lobogtatja a szél, és gyökereiben melegíti a fény. Tekintete az emlékezet rétegein felfelé kapaszkodik a magasba, és ott épít hazát magának. Hazát a magasban. Bátrabban emlékezik, mint tervez. Bátrabb új honját a múlt idejébe építi, mely mégis a távoli jövő kulcsára gyűjt. A jövővel terhes múltat vési, lapátolja, egyre magasabban, átvágja a sűrű levegőréteget, felhők szikláit vési fénylő csillagdarabok felé. Tekintete rést üt az égi kút fenekén, átszakítja a múlt vékony hártyáját a jövőre feszített hit. És megnyitja  távolabbi ideje fókuszát.

A csendben emlékezés öröme marad meg bennünk e képekkel. Csak egy távoli fókusz juttathat el bennünket a Másikhoz. A mellettünk fekvő csendjéhez. Ahhoz a ki nem mondott hazához, melynek polgárai vagyunk a magasban. Az ég szélére épített házainkban. Látom én a házunkra akasztott szélfútta zászlót. Nekem az idő csavarta, háromszínű zászló tetszik!