Nyolcak

Valami olyanmin kattog az agyam, hogy mitől is érezném a mindennapjaim értékét? Mitől érzem azt, hogy hátradőlhetek, mert ma beletettem a világba azt, ami tőlem telik.

Hogyan tudom beletenni a világba?

Valami kategorizálásra szükségem van, és az engem körülvevő feladatokhoz kötöm most ezt. Sokszor van bennem az az érzés, hogy jaj, most ez a nap mivégre volt, vagy közeledik az este, és az elégedetlenség bekapcsol, mint a sziréna. 

Persze vannak dolgok, amik nyomják is a lelkem, pl. egy disszertáció vár rám, akkor angolul szeretnék hamarosan felsőfokon tudni, szeretnék egy stabil, kölcsönös, felnőtt, egyenrangó szerelemmel teljes párkapcsolatot, rendszeresebb munkát. Ilyesmit. Ezek a bizonytalanra, pontosabban a pontosan meg nem határozható jövőre vonatkozó törekvéseim. De! ami most foglalkoztat, hogy minden nap valami lépést tegyek a cél felé. Valami apró - minennapi léptékű lépést. 

Fontosak a barátok, fontos hogy legyen sok művészeti élményem, hogy érezzem: a munkám hasznos. Szeretném a disszetrációmban is megtalálni azt az irányvonalat, amivel egy minőségi, és értékes munkát hozhatok létre. Megtalálni azokat a mutatókat, amik mentén a napom értékesíthető, az írásom, a kommunikációs tudásom fejlődése.

Én például azt is beszámítanám, hogy tegnap elkísértem Szilvit vizsgázni, mert betörte a fejét, és bevérzett az agya ( szerencsére a fehérállomány), és még annyira bizonytalan a járása, hogy kapaszkodnia kellett. Ez szerintem értékes tett volt, mert hozzásegítettem a céljához. Mi lehet az irodalomtudományban ilyen hasznos, és értékes? Mi lehet a kommunikáció-tudásomban? Szeretnék írni egy vicces-paradox könyvet, összegyűjteni azokat a lehetetlen ötleteket, amiket rengeteget nevettünk a barátokkal. 

Szeretném megtalálni azokat a mutatókat, amik alapján eligazodom abban, hogy nyugodt lélekkel feküdjek le. Olyan dolgokat, amiket bátran kérhetek Istentől, és örülhetek, ha megkapom. És ezekhez a célokhoz feltámasztani, resteurálni a múltamat, és beletenni az értékes élményeket onnan is. Külön füzetbe írom a célokat, ezzel nem fárasztom a blogot, de körülbelül így a célok mentén fogok szerveződni nap mint nap. 

És minden nap valamiből lépek egyet előre. írogatni is fogom a füzetembe, hogy lássam a változást. 

Az is bennem van, hogy heti egyszer valami munkát megCSINÁLNI. Ahogyan megnyitottam pl. Kustár Zsuzsa emlékkiállítását, és ahhoz megírtam a megnyitó szöveget. A coaching-munka is csinálás, és azt a 4 éves tapasztalatot is szeretném mappába gyűjteni. Értékes TERMÉKEKET szeretnék létrehozni, értékes TETTeket, barátokkal, szakmával, magammal, az egészségemmel, családommal. 

Ennek a hetemnek a terméke:

Megnyitó szövege

„Bölcs, vén könyvekben áll, hogy por vagyunk. / De én, aki a füvek beszédét, / S a kométák dübörgését delelőtökre terelem,/ Tudom, hogy nem csak por vagyunk: / Por és Istenpor vagyunk. // Visszahullván a por a porral elkeveredik. / Visszahullván így keveredik el Istennel a lélek.”

( József Attila )

Szeretettel köszöntök Mindenkit Kustár Zsuzsa emlékkiállításán!

Egy olyan nő múltjából és életútjának műveiből láthatunk most fotókat, és egy padlómozaikot, akinek témái a meséből, mesére hajló költészetből inspirálódtak.

Ha elképzeljük azt, hogy a múltunk egy múzeum, és emlékezetünk annak kurátora, akkor mi magunk lehetünk azok a restaurátorok, akik felfrissítjük, leporoljuk és élénken rátekintünk azokra az alkotásokra, amelyekről most éppen nem Kustár Zsuzsa mesél nekünk, hanem ők emlékeznek és beszélnek Kustár Zsuzsáról.

Nagyon kár, hogy nem fordítva történik mindez, mert biztos vagyok abban, hogy ha most itt lenne megkérhetnénk és örömmel mesélne nekünk önmagunkról! Nagyon izgalmas vonása volt, amilyen elevenen ő mesélni tudott a képeiről. Annyira pontosan értette, hogy mi mit jelent, hogy azt csak szomjazva lehetett hallgatni. És persze nehezen költözik az, aki a forrás közelében él. Zsuzsa itt van, és életútjának mozaikjaival szólít minket.

Élete egy megmunkált női életút. Tudatos alkotó, aki egy heterogén közönséget szólít meg a mese mítikus világára támaszkodva, értőket és kevésbé értőket egyaránt, az egyén és az Univerzum alig sejtett viszonyát közvetítve. A nagy tehetségek nem nagy egyéniségek – írja Eliot – , hanem rendkívüli médiumok. Az egészről szól, és ez az egészséges, kerek harmónia vonalvezetésében, formanyelvében, narrációjában is ránk talál. Befogadhatóvá teszi ezt a jóérzésű vizualitást, ahogyan ő a világról beszélt, ami túlnő a tér dokorációs keretén, sőt magán a téren is. Mert átléptet abba az Univerzum-léptékü világba, amibe most is meghív. Kozmoszba derülő ember ő.

Mivel kozmikus távlatban fogalmaz, így önmagára is rálátással tekint. Az álomfejtés, számára egy meditációs technika lett, amit ha gyakorolt, akkor a a nyugodt elme bölcsességével találkozott. Képeit ritkán engedte első felvetésként a közönség elé.Munkamódszerére a végsőkig sűrítés, minden felesleg elvetése, a gondolat egyértelmű üzenetté formálása volt jellemző.

Közösségi térben a közönség számára nyitja meg műveiben az értelmet adó egész mítoszát. Az egészről beszél, és nem lépett az –izmusok által kínált egyirányú megoldásokra. Önértelmező, világértelmező, népművészeti szimbólumokat tudatosan használó alkotó. Amikor elvégezte az Iparművészeti Főiskolát, őt is egy olyan pályára készítette fel a kor, hogy a kultúrát a művészekkel falvakba vigyék, és az ottani fogadtatás legyen megmérettetője befogadhatóságának és hitelességének.

A ’60-as évek végén a népi kultúra kutatása megengedett iránya volt a művészeti törekvések kiélésének. A ’80-as években kezdte Pap Gábor művészettörténész előadásait hallgani, és ezekben az években találta meg a szimbólumok által kifejezhető tartalmat, amit művészete közvetít.

Zsuzsa egyik legkedvesebb műfaja a mozaik. A Ravennai mozaikot például addig nézte, amíg az életre nem keltelőtte. Tudjuk, hogy a mozaik az örökkévalóságnak készül, aurája van. Mozaikrakásban a bizánci mintát követte, alázattal az elődök tudása iránt, és a formákat követő mozaikrakásnak köszönhető, hogy – figyljék meg -, örvénylenek a képei, és vezetik tekintetünket. Határozottság, erő, dinamika, öntudatosság, önazonosság, és hihetetlen részletgazdagság hív minket, hogy lépjünk közel képeihez.

Benedek Elek meséit, Weöres Sándor képeit mind leolvashatjuk a falról. „Sárkány-paripán vágtattam, / gyémánt-madarat mosdattam,/ Göncöl-szekeret kergettem, / Holdfény-hajú lányt elvettem.” ( Weöres ) Képes volt olyan képlékeny anyaggal dolgozni mint az álom, és éppen ezt tudta pontos keretek és formák közé munkálni, mint fogalmilag- világos gondolatra tisztítva, mind vizuálisan.

Ahogyan a táj, és a tájban élő emberek természete foglalkoztatta, úgy a természet ritmusa is havi, éves, sőt csillagokig nyúló távlatok átkarolásával. Ha munkái közül például a padlómozaikot megnézzük, címe „A magyar népmüvészet és a zodiákus jegyek kapcsolata” . Egy korábbi kompozíciója, amiből ez kiforrott a „Névadó világtükör” címet viseli. Tehát az egész világ tükrébe helyez mintket, embereket itt és most. Rajta állunk. Csillagjegyeinkkel, csillagsorsunkkalelkeveredve. Tekintsünk bele ebbe a tükörbe, hogy Kustár Zsuzsa segítségével önmagunkra is emlékezzünk. Köszönjük Neki!

Kétszer támadtak ma rám azok a kutyák futás közben, akik a héten megharaptak egy asszonyt. Futás közben eddigi tapasztalatom, hogy csak tegyek úgy, mintha minden rendben lenne. Nem reagálni az ugatásra, a közeledésre. Két oldalról jöttek a kutyák. Közöttük futottam. 

A sötétlő úton féltem, és futottam. Már jó ideje futnak bennem, csodálkoztam is, hogy csak most érkeztek meg ezek , farkaséles fogakkal, karmokkal, túl zajos ugatással. 

Tegnap a moziban elhangzott egy számomra kedvessé vált gondolat: " Két farkas harcol. Az egyik a félelemé és a sötétségé. A másik a fény és a reménység. Melyik győz?" - teszi fel a kérdést a szereplő a másiknak. "Amelyiket táplálod." 

Az emberélet útjának fele nem a 30 év volt? Én nem tudom, de a sötétlő erdő valami olyan blokk-csomópontban sűrűsödik nálam, mintha valami feketelyukat etetnék. Persze jóllakni nem tud, és elviszi az erőt. Valami olyan csomópontban van most az életem, ami középpontjává vált az életszervező energiáimnak, és a munkámban, írásban, és a magánélet alakításában egyaránt feltart. Mintha a ruhámat fognák ezek a farkasok, és cibálnának ide oda. Jobbra-balra löknek. Transzgenerációs anyafarkasok, és transzgenerációs apafarkasok között bábuként. Mintha nem a saját életemet járnám. Mintha nem az én ügyemet futnám. Mintha idegen farkasokkal harcolnék. 

Kutyaszelídítő kézben szeretném pihentetni szívem. Úgy beleállni életem centrumába, hogy ne egy lyukba ugorjak, ahova jelenleg dobálom az erőm. Nem megy az írás, a munka, mert minden periférikus csak, hiszen a centrum a lényeges, de a lényeges helyén a lényegtelenítő, blokkoló gépezet forog. Gyomorideghálómban a görcscsomók pontjain élezik farkaséles fogukat a félelem és a sötétlő erdő harcosai. Jó volna Vasadi angyalok megszállta erdejébe érkezni, és találkozni az "el nem lobbant villámokkal". 

Arra emlékszem, hogy Mundruczó Kornél Fehér istenében a gyilkosra élezett fogú kutya nyálcsorgatását a trombita zenéje szelídítette meg. 

Valahogy saját magam ádáz ellenségévé válhattam, és megtettem legközelebbi embereimet is annak? mintha valami éles harc volna, valami háború, stratégiákkal, és hadititkok leleplezésével. Hogy ehetett ennyit a félelem farkasa? Ette a vad gondolatokat, és a béke és a szelídség farkasa éhezik. Ja és a bárányok is hallgatólagos beleegyezéssel alszanak. Együtt a farkasokkal. Persze,hogy rosszul alszanak. 

A hangzavar stresszt okoz, és akkor nem tud az ember sem kapcsolódni, sem gondolkodni, sem észlelni. A béke az hogyan érkezik? Honnan jön a béke? 

Egy kívülről nézve révbe-ért, ám belül éretlen személy sorait olvashatjátok alább.

Az elmém rabságában sínylődöm. Sok a viszály kívül-belül, sokszor ítélkezem mások felett.

Hogy lehet az ember békében magával és a világgal? Hogy bízhatja oda magát? Mi ennek a módja? Mi az az elengedés? Mi az a szabadság? És mi dolgom nekem itt?

Szólongatom a képzeletem, merre jár, ritkán felel. Az álmodozásaim kimerülnek önigazoló "hatalomakarásban", meg világi örömök hajhászásában. Közben érzem, nagyon szomjas vagyok. Soha tán ennyire nem vágytam csöndre. Olyan csöndre, melyben végre békére lelhetek, melyben megújulhatok, és amely kigyöngyözi belőlem a vágyott "életstratégiát", amelynek mentén érdemes haladnom. Ez a megtalálni vágyott életszemlélet félretolja azt,  ami felesleges, és megmutatja azt, ami a lényeges. A lényegben akarok létezni. Vagy legalábbis azt szem előtt tartva - nap mint nap. Fél lábbal a (nagybetűs) létben, fél lábbal az életben, az ún. "valóságban" kell állnunk (egzisztálnunk?), mondta nekem egyszer egy élesebben látó, csak a probléma az, nem állok két lábbal a földön sem, mert egyrészt még mindig nem merek felelősséget vállalni a tetteimért, másrészt - és erre a kifejezésre egy Újforrás-béli zenész-esszében leltem - elural az életfélelem. De: ki akarok lépni ebből!!

Ezért új bekezdést kezdek, és elhatározom, megpróbálom elsőként pozitív formába önteni a fönt megfogalmazott panaszhalmazt. Felismertem, hogy az elmém korlátoz, ez már egy lépés. Igényem van az önmagammal és a másokkal szembeni igazságosságra, szeretetgyakorlásra. Meg akarok békélni, meg akarok elégedni azzal, ami van. Ami jön, fogadom, ami megy, engedem. MegZENesítem életem.

Mire vágyom? Mi tenne boldoggá?

Arra vágyom, hogy ne függjön a jókedvem és az önbecsülésem semmilyen külső körülménytől.

Vágyom a stabilitásra, a benső középpont megtalálására. Szeretnék több kitartást, türelmet. Szeretnék szelídebb és simulékonyabb lenni. Szeretném, ha a szavaim és a tetteim egy irányba tartanának. Át szeretném hidalni a benső szakadékokat. Szeretném kreatívan, színesen, nyitottan élni a hétköznapjaimat. Szeretnék mindig örülni a Kisfiamnak. Szeretném kicsit elfelejteni önmagamat. Jó volna találni valami olyan célt, pályát, amely az önmeghaladásra ösztönöz.

Olyan, mintha csak mindig készülnék élni, mintha mindig csak készülnék tenni. Pedig én élni és tenni akarok.

Mindig találok egy ha-t a teljességemhez: "ha majd ...". Nem kell ha, nekem a most kell.

Talán egy orvos, aki embereket gyógyít, nem érez ilyesmit (vagy nem engedheti meg magának), mert neki muszáj csinálni, ő feloldódik a hivatásában. Hasonló életfeladatot szeretnék találni magamnak, én is fel akarok oldódni, és hozzá akarom tenni a magam kis részét az egészhez. Ajánlom hát magam!!

Krisztinának talán meséltem a tavaly előtti megrázó találkozást a fekete kutyával.

Voltaképpen nem történt semmi. Gáborral a hegyre tartottunk egy fárasztó lapzárta után. Esős-ködös őszi idő volt. Már a fogas végállomását is elhagytuk, és az utolsó fölfelé vivő ösvényre léptünk, amikor egy nagy lompos állat körvonalai kezdtek kirajzolódni a félhomályban. Erősen megszorítottuk egymást, szólni nem nagyon szóltunk, mert tudtuk, hogy ha például elkezdenünk visszafelel futni, akkor akár fel is bőszíthetjük ezt az egyedül álldigáló és bennünket gyanúsan méregető jószágot. Olyan volt, mintha ránk várt volna. Mi pedig mentünk szép lassan, egyenletesen felé, remélve, hogy békében elhaladhatunk mellette. Közeledésünkre vészjóslóan morogni kezdett, és ő elindult felénk. Én már belül az összes angyalokat szólongattam, kívül próbáltam magamra erőltetni valamiféle természetes határozottságot. Gábor bal oldalon, az út szélén haladt, én belül, a jobbon. A kutya engem vett célba. Gábor erősen fogott, és mondta, nyugodjak meg, nem lesz semmi baj. Szinte éreztem felőle áramlani elhaló magamba az erőt. Már nem féltem, pedig a sötét alak még mindig irányomba tartott. Aztán odaért hozzám. És tettlegességig fajult: orrát a kézfejemhez nyomta, aztán ezt a mozdulatot újra és újra megismételte. Éreztem a nedves orrát, az erős állkapcsát, és a nyomást, amit rám kifejtett. Más nem történt. Jött még egy darabon, aztán elengedett minket. Csak a tekintetével követett. Mentünk föl a hegyre, miközben ő őrszemként állt mögöttünk. Egy egyre zsugorodó fekete árnyat láttunk, majd az is eltűnt. De bennem örökre nyomot hagyott. Mert nekem az a kutya valamit mondani akart. Hazaérve percekig nem tudtunk megszólalni, aztán én hisztérikus zokogásban törtem ki (előtte még sosem sírtam Gábor előtt, és szégyelltem, először a mosdóba bújtam, de olyan heves volt, hogy elfojtani nem bírtam, és végül megadtam magam). Először is mérhetetlen szánalom született bennem az állat iránt, akit mi fenevadnak hittünk, és akiről azt feltételeztük bántani fog, de mintha inkább kérni akart volna. És mi semmit sem tudtunk adni. És az jutott szembe, hogy egyedül a bizalmunkra vágyott volna, és még ezt is képtelenek voltunk megadni neki. Vigasztalhatatlan voltam. Már rohantam volna vissza parizerrel, vízzel, akármivel, de persze szegény pára már eloldalgott. Gábor még este felhívott valami kutyaotthonos számot, nem tudtak segíteni, másnap egy másikat is, biztos, ami biztos bejelenteni a kis hajléktalant. Aztán otthagyta a feldagadt szemű barátnőjét és lement vásárolni. Visszafelé azzal a hírrel jött, hogy a misztikus eb a szomszéd kutyája, aki kiszökött tegnap este...

Mégis, mégis...

 Másodlagos változás volna jó. Hát a rendszeren kívül találtam egy szempontot az Életemre: ez pedig a Paleolit életmód. Meglátjuk mi lesz, én csinálom :-).

Valahogy az ebben való sikerek, és hit magával hozta a többi tervet is, vagyis a célok megfogalmazódását.

Hogy mi a három legfontosabb célom most? Erre így válaszolnék:

1. erőszakmentes kommunikáció tanulmányozása, használata, beépítése az életembe, és az ontológiai coachingba gyakorlatok formájában.

2. a szakmai munkába az Életem becsatornázása, oszcilláltatása. Hogyan tudom az Életemet, kínjaimat, szenvedéseimet, de örömeimet egyaránt beleépíteni az írásba, az emlékezet fókuszán keresztül. Élni a dolgozatomat, ahogyan annó a szakdolgozatomat is tettem. Ennek terepe itt a blogban is esélyes, Anita ajánlására: fogalomháló alkotásával. Nagyon érdekes, ez most elindított egy motivációt bennem.

3. a Paleo étkezéssel függ össze. Az ideális testsúly, egészséges élet (a paleosok meggyógyultak az inzulinrezisztenciából, meg a pajzsmirigy betegségből is), tánc továbbra is napi szinten, és futás, erőnlét és szépség.

Ezt a három célt szeretném 12 lépésben kidolgozni, eredményt meghatározni, ami kell és amivel elégedett lennék, a feltételeket, hogy mi kell hozzá és az ehhez kapcsolódó ütemtervet. A három cél 12 lépésen való lezongorázása egy olyan határidőtáblázat lenne, amiben jutalmak is szerepelnek.

Arra gondoltam, minden területhez referenciacsoportot társítanék. A blogírás, szakmai haladás, emlékezet-kérdésben itt vagytok Ti lányok, ami nagyszerű. Még nagyszerűbb, hogy már én is képessé váltam, hogy itt írjak. Zsuppán Klaudia még társ lehetne az emlékezet kérdésében, hiszen neki is ez a témája, nem mellesleg Oravecz kapcsán.

A Paleo étkezésben nincsen társam, de Szandra rengeteg betegsége miatt nagyon figyel az étkezésre, szóval vele a kg-okról, ételekről tudok beszélni. Szabri a másik, aki alkalmas a kajákhoz csatlakozni. Jó volna vki a táncra, talán Virág eljöhetne. Rónával meg hétfő-kedd futás nap.

Az erőszakmentes kommunikáció a privát életemben a legfontosabb. Sokszor kaptam olyan visszajelzést, hogy a kirohanásom hatására a közeli barátok, anyum rosszul lettek. Én ezt értelmezni de tudom, de annyit felfogok belőle, hogy ez nem jó. Szóval szeretnék erőszakmentesen kommunikálni.

Ez volna az első téma, amit lepörgetnék a 12 lépésen, ami a célkitűzés gyakorlata, és elvinném egy vágyott, vonzó vízió felé az eredményt, amivel megelégednék.

A 12 lépés:

1. a cél az enyém, személyes indíttatásból fakad, jobbá tenném az emberi kapcsolataimat, és ily módon a veszekedés, vitatkozás, konfliktus keresése, találása helyett egy más típusú beszédmódot alkalmaznék. (égető a vágy erre).

2. vonz, és elbűvöl az, ha valaki képes békességben kommunikálni, és nem következménye a rosszullét, önemésztés, megbánás utána a beszélgetésnek. Meghallgattam egy rettentő érdekes videót erről, és bele is ásom magam. (hiszem, hogy lehetséges)

3. részletesen követem írásban, hogy hogyan működik, hogy tudom elővenni (dokumentálom).

4. Az okok, hogy miért akarom: hogy ne riasszam el a szeretteimet, ne kétségbeesetten jelezzem, hogy nem elégülnek ki a szükségleteim, hogy megtanuljak tisztán kommunikálni, és kérni, hogy ne romboljam a kapcsolataimat, és ne fárasszon az a helyzet, hogy "vajon ezek után mi lesz?".  (tehát a motivációm a kapcsolataim jobbá tétele)

5. a helyzetem elemzése: erre részletesebben is ki lehet majd térni, esetelemzésnél, és a gyakorlatok kitalálásánál, amit a Kollár-suliban tudok másokkal is végeztetni.

6. határidő - itt annyit tudok mondani, hogy szeretném már a következő kommunikációkban ezt alkalmazni, vagyis a videó megnézése után rögtön elkezdem alkalmazni.

7. mik az akadályok, és mi a a legfőbb akadály, ami miatt nehezemre esik: amikor belobban az agyam, és a stresszhormonok elöntenek. Voltam egy szuper párkapcsolati kommunikáció előadáson, ahol ezt úgy hívták, hogy intraperszonális ügy, vagyis amikor a helyzet már csak rólunk szól, és nem a két ember "ügye". Ez azt jelenti, hogy a korábbi sérelmek, traumák alapján beindul a piros lámpa, belobban az agyam. itt az a célom, hogy felismerjem a pillanatot, amikor "nyugalmi szünetet" kellene tartani, és később visszatérni a dologra. Mert sokszor túljáratódik a helyzet, és rossz irányba.

8. Milyen tudásra lesz szükségem ehhez? hát konkrétan az erőszakmentes kommunikáció nyelvét elsajátítani, miért van értelme, hol érhetem tetten, hol ismerem fel, hogyan is van ez....

9. Ki az aki felé csinálom? (kik a kuncsaftjaim? ) hát a barátaim, anyám, a közeli emberek, akikkel annyira közel kerülünk egymáshoz, hogy egymás autonómiájába penetrálunk :-). Valamint a coaching folyamán a hallgatók.

10. Terveim: meghallgatok néhány internetes videót, TED-es előadást erről, és megnézem, hogy milyen coaching-gyakorlatokat tudok kitalálni hozzá.

11. Megjelenítés: az eredmény elképzelése vizuálisan. Ez azért fontos, mert az ember evolúció során kifejlődött agya mindent mozgásra, és képekre fordít le. Az akarom, nem akarom kérdése pedig az erre az agyra ráépült én-tudat, ami sokkal gyengébb. Ebből fakadnak az akarati konfliktusok: "nem is akartalak bántani..." stb...."nem tudom mi történt velem." Az agy a nem szót sem ismert, ezért nem lehet valamit : "nem akarni" csak "mást akarni" lehet. ( Szendi Gábor: Valódi változás című videójából )

12. a kitartás abban az esetben, amikor nem mennek flottul a dolgok. Erre csak akkor van szükség. Ez az önmagamban vetett hit fokmérője.

Hát valahogy így kezdem most feltámasztani a múltam, értékesíteni az eddigieket, és folytatni a blogolást, ami évekkel ezelőtt életmódommá vált már.

Életre fel! mondom magamnak....

Mindig is - kiváltképp kamaszkoromban - valahogy túl nagy jelentőséget tulajdonítottam annak, mit gondolhatnak rólam, hogy láthatnak engem mások, mintha ez létem minősége, lelki kibontakozásom szempontjából bármiféle relevanciával bírna. Szeretnék ennek a mélyére menni, és szeretném ezt úgymond átkonvertálni magamban. Szeretném felszámolni ezeket a kamaszos tartalmakat, mert hát miféle abszurd dolog az, hogy már anyaként a május végén esedékes 10éves osztálytalálkozóm szorongást kelt bennem megidézve a régi ördögöket, a magamnak-rácsácsoló gyakorlatot. Talán idevehetjük az én óriás lámpalázamat is, amelynek Ems és Krisztina is tanúja lehetett több ízben, bár aztán Krisztina Újvidéken egy egészen más KK-et is láthatott előadni, aki túllendült magán. Érdekes, hogy akkor és ott azt éreztem, szeretve és elfogadva vagyok az ismeretlen közönség által még ha sután is.

Először is rá kell lelnem a JÓ kérdésekre ezzel az összetett jelenséggel kapcsolatban, tehát kicsit távolabbról, tárgyilagosan kell szemlélnem: Miért ijesztő kiállni mások elé és felvállalni magam úgy, ahogy vagyok? Mért akarok JÓ lenni? Mért akarok többet mutatni magamból, mint amennyire szükség van? Mért akarok bárkinek is megfelelni? Mennyiben ad hozzá létemhez vagy "vesz el" abból, ha egy, a benső baráti körömön kívül álló személy pozitívan vagy elmarasztalóan nyilatkozik/gondolkozik rólam? Van-e ennek egyáltalán valósága?

Vajon mért akarom, hogy mindenki "likeoljon"? Mi ez a feltűnési vágy? Miért kell, hogy ez is, meg az is kedveljen, hogy meglássa bennem az értékeket?? Valamiféle hiányra vagy valamiféle többletre mutat-e ez? Értékválságban voltam/vagyok? Vagy ez a jelenség identitászavarra utal? Vagy pusztán egó-dolog? Megerősítésért mért nem inkább befelé fordulok??

Mért nem tudok belazulni az ilyen - még csak nem is határközeli - szituációkban? Mi az, ami leblokkol és nem engedi ilyenkor, hogy önmagam legyek? Mért tűnök el hirtelen ilyenkor? Hogy lehetséges az, hogy egy tulajdonképpen jelentéktelen külső esemény képes kiforgatni magamból és elszakítani a Forrástól?? Mitől/kitől félek? Miért nem bízom ilyenkor magamban és a fentiekben? Hová tűnik a humorérzékem?! És a könnyedségem? Hát a realitásérzékem??

Szeretnék kiállni magamért minden helyzetben, azt hiszem, a múltban jónéhányszor nem sikerült, és nem volt feloldás. Talán ezért hordozom még ezeket a "sebeket". A feloldáshoz munka, feldolgozás kell, én ezt a munkát egyszerűen még nem végeztem el. Nem akartam szembenézni ezzel a kellemetlen dologgal. Sokszor ugyanis nem volt igazam, és sokszor nem volt bátorságom. Paradox módon számtalanszor épp akkor záródtam be, amikor nyithattam volna - elsorvasztva, elhalasztva ezzel a kínálkozó lehetőséget, máskor meg akkor nyíltam meg, amikor nem lett volna szabad, támadási felületet hagyva ezzel olyanoknak, akik ezt nem érdemelték meg. Azt hiszem, a továbbiakban, a jelenben elsősorban nyitottan kell léteznem, nyitottan a másikra, nyitottan a párbeszédre. És magamon túl kell látnom, a másik emberre kell fókuszálnom, vagy nyilvános szerepléskor magára a tárgyra, nem pedig magamra.

A másik a mások élete mint örök viszonyítási alap. Pedig egy ilyen értelmes viszonyítási pont létezik: én magam. Magamhoz képest kell fejlődnöm, saját képességeimhez kell mérnem az elérni vágyott dolgokat. Egyedi és megismételhetetlen egyed vagyok: itt és most, ilyen nyomin vagy épp ebből az állapotból felszabadulva...

Mióta Matykóval itthon vagyok ezeket olvastam:

• Hamvas Béla: Karnevál (félretettem) + esszék
• Lin Yu Tang: Egy múló pillanat (igazi letenni-nemlehet nagyregény)
• Szabó Magda: Katalin utca (elég depi)
• T. Kiss Tamás: Tükörtestvér (Krisztinától, igazi egzotikum sok drógával)
• Cseke Ákos: Mennyi boldogságot...? (esszék sok jófajta "rátalálással")
• Kamarás István OJD: Titkos kutatónapló (egy bohóckodó neves szociológus prof. kreatív kellemest a hasznossal írása újra)

És ezeket szeretném:

Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz vagy Megyek utánad (mert hogy nagyon kortárs és nagyon zuglói)

Alessandro Baricco: Tengeróceán (állítólag sodró-erószos nyelvezetű - egy szenvedélyes olasz tollából... :))

folyt. köv.

...

vágyom VERSEKet is olvasni - ehhez kaptam egy megtisztelő felkérést egyenesen a férjemtől, jelesül, hogy írjak a megjelenő PCs-életműhöz a szegedi Don Quijote szerelmi lírájáról.

Ezeket meg kéne:

Hannah Arendt filozófus a születésről (sajnos valszeg csak németül van meg, amúgy ő Heidegger szerelme volt)

de most erre is ráleltem: Fogódzó nélkül: Hannah Arendt olvasókönyv (szerk. Balogh László Levente) - 100 F 68

lomtalanítás közben pedig számos jegyzetkincsre, hasznos szakirodalomra fogok bukkanni és összeáll a kép - például a teológiás államvizsgám anyagának tekintetében!!

Matyi-fejlesztők:

- Alison Gopnik: A babák filozófiája
- Margot Sunderland: Okosan nevelni tudni kell

Ami még az önképzést illeti: szeretnék rendszeresen mozogni, ma, április 10-én sikerült végre tornáznom, min. heti kettőt szeretnék + heti egy - ha összejön: kettő futás és nagy vágyam - ahogy Emsnek is - a tánc... Legszívesebben magánórákat vennék, mert annak látom értelmét - úgy az időpont is rugalmas és nem kell 10 emberhez, X profihoz és X nyomihoz alkalmazkodni. Gondolom, tanára válogatja, mennyi egy óra. Még gondolkozom...

Nagyon nehézkedősen kezdődnek és végződnek mostanában a napjaim. A líra-próza arány vészesen a próza irányába dől. Keresem a Forrást. Szeretném érezni, mindig. De nehéz ezt úgy, ha nincs magamra minőségi időm. Van pár dolog, amit borzasztóan unok: ilyenek a házi munka egyes részei, amelyeket nap mint nap újra és újra el kell végezni. És sajnos néha ilyennek érzem Zugló kedves, megszokott utcáit is. És ilyenkor persze bekapcsol az a bizonyos „bezzeg mások”-lemez… Szeretném áthangolni magam. Szeretném máshová helyezni a fókuszt. Szeretnék önfeledten együtt lenni Matyival. Szeretnék semmit nem akarni és nem törekedni semmire. Szeretnék csak örülni a tavasznak, a vannak. Szeretném elengedni magam, szeretném megengedni magamnak az „együgyűséget”.

Rossz reflex, hogy sietek, rossz reflex a teljesítménykényszer, a reprezentációs vágy, az önigazolás-keresgélés. Azt hiszem, nagy lehetőséget kaptam most újra arra, hogy befogadjam és megéljem a csöndet. És valójában ez a legnagyobb feladat. Valaki épp ezért utazza be a fél világot, valaki ezért válik, valaki ezért öl… Nekem meg itt áll a küszöbömön, erre ugrálok, hogy ez meg az kéne, így meg úgy kellett volna…Nooormális??? – kérdezné a Besenyőpistabá'. És milyen igaza van! „Há nem? Há de!!”

Talán nem jól, túl darabosan próbálom motiválni magam, valahogy szervesebben kéne, folyamatában. Lehet, kipróbálok úgy megélni egy napot, hogy nem zavar semmi: ha elmegy az idő, ha rossz az idő, ha Matyi nyafog, ha nem tudok olvasni, ha morzsa van az asztalon, ha megint eszembe jut az a régi rossz… engedem, hadd menjen!! Ez kezd valamiféle taoista mintázatot mutatni – bár ehhez sokkal közelebb is érzem magam most, mint a bűnkultúrához. Idevág az a Hamvas-gondolat is, amellyel nemrégiben Krisztinának példálóztam, és most végre meg is találtam, az Eksztázis című esszében van: „A buddhizmus azt tanítja, hogy az emberi ént az életszomjúság (trisna) teremti átélt vágyakból és ösztönökböl, kívánságokból és sóvárgásból, és ez az, amely olyan őrületszerűen tapad a világhoz, mindig újra és újra kénytelen testet ölteni abban a hiszemben, hogy az élet óceánját meg tudja inni, miközben egyre szomjasabb és szomjasabb lesz. Mintha önzés lenne, mert minden élvet és gyönyört magához vonz. Az önzésben azonban mégis van valami nyomorult hűség, az ember önmaga iránt való esztelen szeretetének szikrája…” (http://www.hamvasbela.org/2011/11/hamvas-bela-eksztazis.html)

És épp a hangoltság fogalmát használja, melyet én kicsit más felhangokkal próbáltam körülírni föntebb: „A kinyilatkoztatásra hangoltnak lenni annyi, mint az alapállást megvalósítani, mint bölcs csecsemőnek, vagyis ébernek lenni, az életéhséget kikapcsolni, a szamszárából kilépni és a sóvárságot megszüntetni. Ez az állapot, amit megérteni könnyű, mert nincsen benne semmi természetfölötti: „A nagy útban nincsen semmi titokzatos”. De ez az, ami nehéz, mert elérése az embertől a legnagyobb szellemi megerőltetést követeli.” Továbbá az is beszédes számomra, hogy épp a bölcs csecsemővel példálózik. Matyi személyében talán a legnagyobb tanítómesteremet küldték el. Lehet ezt nem észre venni??

Tételmondatom lehetne: Azzal akarok kezdeni valamit, amim van, a hiányok feletti siránkozásból elegem van.

(Ez a szöveg túlírt, bocs. Gyakorolnom kell ebben is az elengedést...)

Anyagi vonatkozás:

Ems is említette egyelőre wördös formájú bejegyzésében  a tárgyaktól történő elidegenedés képét hasonlítva ezt a favágó feladatmeghatározás unalmához. A tárgyakkal egészségesen kell tudni együtt élni. Élni dolgokkal, használni dolgokat azt jelenti, bevonom őket a világomba, beölelem őket, kicsit mintha megszemélyesíteném, de mindenképp megemelném őket. Így adva méltóságot, ízt, hangulatot minden apró-cseprő cselekedetemnek is, amelyeket általuk, velük, bennük végzek. Mert nem mindegy, kuszán vagy egyenletesen - ugyanakkor persze teljesen mindegy, de az, hogy nekem ebben választásom van, na az tényleg nem mindegy! Minden dolog körülöttünk - és ezt most nem fogyasztóként írom - lehetőség. Lehetőség nekem, aki kezdhetek vele valamit és a dolognak, ami betöltheti funkcióját. Ha már ilyen "dolgos" világban élünk, éljünk a dolgainkkal örömmel! Adjuk meg nekik a bizonyítási lehetőséget, mint alkotó, magaépíteni és világban értelmesen mozogni vágyó emberek! Hány meg hány dolog fekszik fiók mélyén, doboz alján, szekrény rejtett zeg-zugában, amely mindennapjainkat hasznosabbá, színesebbé tehetné. Ezeket a rejtett kincseket szeretném én felkutatni, ezeknek szeretnék örülni. Nemrég nagy átvilágítást tartottam ruhaneműim között, és rájöttem, van olyan darab, amely eddig csupán egyszer-kétszer volt rajtam, holott nagyon tetszik - eztán számolok vele! De olyat is találtam, amely már kiszolgált, vagy voltaképp sosem is szolgált, csak ámítottam magam - megy a Bosnyák téri ruhakonténerbe, hátha valakinek épp arra van szüksége!

Április 16-án lomtalanítás lesz itt, a Lakyban. A lom, a kacat már kiszolgált, a jelenben haszontalan, de megérdemli a végtisztességet... A lomtalanítás maradéktalan elvégzéséhez is szükséges az elengedés képessége, tudománya, művészete (?). A lomtalanítás célja egy élhetőbb élet kialakítása. Törekvés ez a rendre, a rendszerre, az átláthatóságra, életünk alkatrészeinek uralására. A lomtalanítás mint olyan jó átvezető az életvitel szubtilisabb tartalmainak vizsgálatához is - itt aztán még inkább szigorúnak kell lennünk, el kell választanunk a hasznost a haszontalantól.

Ami  a lelki-szellemi síkot illeti: Egyszerűsítsük úgy a dolgot, hogy az elméé az elvont szellemi tartalom, a gondolat, és talán az érzések egy része is, a léleké a mélység (és magasság) dimenziója, a megérzés, intuíció, a fölfelé hallgatózó adó-vevő készülék. Ez utóbbi az, aminek jelzéseit igen gyakran elfeledjük észrevenni. A legnagyobb "kamuarc" az elménk, mely képes sokszor igen tetszetős külsőben nyomatni nekünk azt, ami nem a javunkat szolgálja, vakká-süketté tesz a valódi értékre, megbénít az okos cselekvésben. Az agyunk nap mint nap pörgetett tartalmainak nagy része tehát nyugodtan kijelenthetjük, hogy csak kacat, lim-lom. A feladat: Dobd el az agyadat!! Ez a jelenvalóság kulcsa is, mondják a hozzáértők, a benne levők. Ezen a ponton bevonhatjuk vizsgálódásaink körébe magát az emlékezetet is. Az emlékesdobozban ugyanis feltétlenül rendet kell tennünk ahhoz, hogy jelenünket önfeledten élhessük.

Ems! Te az emlékezetet mint olyat az emberen belül hova helyezed??

Nyilván nem a memória értelmében vizsgálod. Bár maga az agyi mechanizmus is érdekes. A - nevezzük - mély emlékezetnek szerintem is szívbe írt, vagy talán jobb szó: vésett, és lehet seb, aztán heg, de nyílás is! (Bár most nézem, Te is gyógyulást, meg kegyelmet emlegettél egyik leveledben, egybevágunk hát, húsba! :)) Megvettem a Csekszi "Mennyi boldogságot bír el az ember?" című esszékötetét és abban találtam a témádhoz és voltaképpen az élethelyzetedhez - egy szerelem lezárása és megnyílás az új felé - egy szuper írást, amely Tóth Krisztina "Hideg padló" című novelláját elemzi. Egy emléktemető, illetve emlékelhelyező írás. És Csekszi valamiféle újjászületésként értelmezi...

Hiszem, hogy lehet kreatívan és örömmel is megszabadulni - mind kacatoktól, mind ego-dolgoktól, mind a múlt árnyaitól -, nem csak szenvedés árán. Rájöttem, olyan ember vagyok, aki szenvedélyesen tagadja a szenvedés szépségét. (Erről is ír Csekszi a kötetben nagy meglepetésemre olyat, ami bejön!) Hiszem, hogy a benső lomtalanítás és rendezés nem feltétlenül vérrel-verítékkel történő nehézkedés, szabályok szigorú alkalmazása, hanem felszabadulás, szívbéli elengedése már funkciójukat vesztett, mégis vissza-visszatérő emlékképeknek, vagy csúf ábrázatú démonoknak, be-befigyelő ördög(i kör)öknek, terméketlen gondolati vakvágányoknak. Azt hiszem, itt is segítségünkre siethet a jóbarát, a humor, mely kifordítja a dolgokat, és enged önmagunkon nevetni.

Így kezdem és hirdetem meg tehát az idei tavaszi nagytakarítást, és jövő héten a lomtalanítást kívül-belül!

Az elfogadás ajándékait tapasztalom. (Kiskinyiknek újra köszi a kiemelésekért, az elfogadás említéséért!!) Ma is egyedül mentem misére, mivel Madár nem igényli az ünnepi szertartásokat, különösen nem a rossz, semmitmondó prédikációkat. Nem is várhatom el tőle, hogy velem tartson, arra szoktam csak kérni, hogy húsvét vasárnapján és az éjféli misére menjünk együtt, nem jó ugyanis, amikor egyedül érzem magam az ünneplő tömegben. Egyik bejegyzésben írtam, hogy igénylem a jó prédikációkat, de sajnos Zentán kevés az ilyen. Azóta arra törekszem, hogy találjak legalább egyetlen JÓ gondolatot. Mivel tapasztaltam, hogy a zsákutcához közeli templomban megesik, hogy ugyanaz a prédikáció mondanivalója az éjféli misén, hamvazószerdán, nagyhéten és húsvét vasárnapján, úgy határoztam, hogy a nagyhét két munkanapján, szerdán és csütörtökön a múzeummal azonos épületben kialakított kápolnába megyek. Jó érzés volt az a közelség. Jó volt megtapasztalni a dolgozni és imádkozni együttjárását, amit már az első munkanapon olyan magától értetődőnek vettem, mégsem vált szokásommá oda járni.

A nagypéntek szabadnap. És milyen jó ez így. De az is, hogy elmaradt az angol, tehát valóban szabad lehet a nap. A közeli templomban, ahol legutóbb hamvazószerdán jártam, úgy tűnt, a pap készült a prédikációra, nem volt hát nehéz az egy mondatot hazahozni. Aquinói Szent Tamás gondolatával indított: "Isten enélkül is üdvözíthette volna az embert puszta irgalomból". Vagyis a szenvedés nélkül. Miért történt mégis így? Az Atya a szeretet titkát akarta megtanítani velünk, azt, hogy a szeretet és az áldozat összetartoznak. "Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért."

Balázs atya az esküvőnkre hozta az utóbbi mondatot János evangéliumából. Korábban pedig a szabadkai 84-es pap mesélt arról, hogy ez hogyan is működhet a hétköznapokban. Úgy, hogy időt, figyelmet adunk a másiknak, amikor kéri, amikor úgy látjuk, hogy szüksége van rá, akkor is, ha nekünk épp máshoz lenne kedvünk, esetleg lenne valami dongunk.

Mit gondoltok, ezt alapul véve szeretjük mi egymást?

Tegnap gyalázatosan prózai napom volt. A háztartás körül ügyködöm, minél olajozottabb gépezetet szeretnék, hogy mindig legyen mihez nyúlni, hogy ne legyen töküres a KK-spájz, és ha a férj éhes, ne tárjam szét kezeim mosolyogva... Fejembe vettem, hogy havi egyszer nagybevásárlást csapok, amikor mindentbele. Méghozzá tudatosan, ugyanis egészséges, magyar termékeket szeretnék vásárolni - igen ám, de hol a biztosíték minderre egy-egy termékkel kapcsolatban?? Lényeg a lényeg, órákat töltöttem a tescoonline-on (szanalmas.hu) és szedtem össze a kellékeket, majd mire nagy nehezen kész lettem, és meglepően ócsóért - már 300 Ft-ért! - kiszállítást készültem kérni, rá kellett jönnöm, elkéstem, már rég beteltek a megjelölhető idősávok, nagyjából egy hét múlvára rendelhetem a húsvéti sonkát, a tojást a locsolkodóknak...

 Ez az eset lehet szimbolikus is. Valóban most kellett így bepörögni, hogy használható háziasszony legyek? Nem várhattam volna egy kicsit? Voltaképp nem mindegy, mi lesz a menü húsvétkor? A férj szerencsére hálás közönség, de nekem meg öröm, ha produktív lehetek - mert ez utóbbit ritkán érzem napjaimban. Valszeg befigyelt a miklósi gondolkodásmód nálam is, de erről sajnos nem tudom kifaggatni idén az ottaniakat, mert 120 km-t még nem merünk bevállalni Matykóval.

Nagy kérdés tehát, lesz-e ünnepünk. Így, Tesco és Templom nélkül. Házasságunk azon fázisét éljük, amelyben még nem alakultak ki pl. az ünnepi szokások. És mivel Gábor nem épp szentimentális típus ezen a téren, nekem kell kezdeményeznem. Egyelőre a kifakadásig jutottam, hogy nálunk még az ünnepek is szürkék. Talán ez nem annyira termékeny. De hisz ismerem én a férjem, ha megkérem például, valami teológiai kérdést vezessen le, bizton számíthatok egy kétórás, remekül felépített beszédre. :) Persze valójában sosem utasított el semmit, amit javasoltam, ebből következően nekem kell tudnom artikulálni, mire is vágyom ezen és az elkövetkező ünnepeken. Az biztos, hogy könnyebb lesz már, amikor Matyit is be tudjuk vonni, neki még csoda-élmény lehet minden ilyesféle, érzem, nagy cinkostársam lesz. De addig sem akarom elhanyagolni a szertartásokat, mert kell a léleknek, ha nem is a Tamásbá-féle enervált, semmitmondó prédikáció, vagy a pletykás, rosszindulatú gyülekezeti tagokkal áhítatos képpel vett úrvacsora. (Igen, emlékszem, Mandics, hogy épp egy papos kellemes csalódást emlegettél az előző bejegyzésedben, vettem.)

Tegnap holtfáradtan dőltem ágyba a szerencsétlen Tesco-akció után azért is, mert április 1-jén a kisfiam is megbolondult, és alig aludt valamit éjszaka. Jólesett ebben a fáradtságban, ahogy gondolataim spontán ama bizonyos kertbe szöktek. Világos, hogy a szívem mélyén őrzőm ezt a kertet, bármilyen profán projekt is fut épp a felszínen - ez a felismerés megnyugvással tölt el. Egyszer egy barátommal - szerinte nem csak az volt -, Nagycsütörtök éjjelén kenyeret sütöttünk és szertartáson, csöndben megettük. Leszámítva kettőnk érzelmi nyomizását az szép volt és igazi. Ilyesféle privát szertartásokra, egyedi emlékező akciókra vágyom én....

Hosszú percekig keresgéltem, de egyetlen olyan festményre sem akadtam, amely igazán kiábrázolja az első nagycsütörtököt, azt a megrázó eseményt, amikor: "Péter aludt, János aludt, Jakab aludt, Máté aludt, és mind aludtak..." Emberi ésszel fölfoghatatlan Jézus magánya, az isteni magány, talán ezért is van nehéz dolga annak, aki ezt lá(tta)tni akarja. Dsida Jenő verse viszont megragadja a hangulatot, el is borzadok ha arra gondolok, hogy bizonyára én is aludtam volna. "Megkezdett imákkal teli a szám." Gyakran még az ima végére se érek, máris álomba zuhanok. Hát nem kegyelem akkor az álmatlanság? Nem kegyelem az utolsó pillanatban megadott gyónás lehetősége? Nem kegyelem az, hogy csupa előítélettel voltam egy pap felé, és úgy "alakult", hogy nála kaptam az egyik legszemélyreszabottabb engesztelő gondolatot?

És, ha ezek a kegyelmi pillanatok, ajándékok kicsit is közelebb visznek a felfoghatatlanhoz, és annak megértéséhez, hogy mit is jelent, hogy valaki a bűneim miatt szenvedett, akkor mindebből számomra most egyetlen erős vágy fogalmazódik meg: szeretnék mindig ébren lenni, ott, ahol akár az én jelenlétem, szavam is elegendő lehet.

...Hova rejtőzik el olykor a mustármag? Hogyan lehetséges az a (minden)napi evangélium mellett, hogy néha olyannyira a rossz férkőzik a gondolataim közé, hogy a jónak szinte nem is adok helyet. Ilyen volt a tegnapi álmatag estém. Szinte soha nincs gondom az elalvással, bárhol, bármikor tudok jót aludni, akár egy hosszú délutáni alvás után is, kivéve, amikor valami hosszabb ideje nyomja lelkemet. Nagyjából három órakongást számoltam, ez kb. másfél órát jelent, mivel félkor és egészkor kondul a kedves hang, ami időnként hihetetlenül nyomasztóvá válik. Mivel telt ez az idő? Különböző fokozatokon mentek át a gondolataim, az első a probléma megfogalmazása: félek, hogy megint nem válaszol a tanár, mert...(és jöttek sorba a magyarázatok, amelyek közül egy se volt pozitív), ezután imádkoztam hosszasan, hogy ne következzen be egyik "mert..." se, majd jött a megnyugtató gondolat: "Ne a körülményeknek add oda a hitedet." Péter vizenjárása volt annak a prédikációnak a témája, ami legutóbb nagyon megragadott, annyira, hogy nem resteltem előtúrni a táska aljáról az örökírót. "Amikor Péter teljes figyelemmel, hittel fordult Jézus felé, akkor a hullámok felett járt, de amint megosztottá vált a figyelme, süllyedni kezdett." Hasonló kicsinyhitűség volt nálam is, mert amint eszembe idéztem ezeket a gondolatokat, majd azon kezdtem gondolkodni, hogy mi legyen a mai konkrét cél, melyik könyvet veszem kézbe, milyen lépést teszek a doktori felé, hihetetlen, de megjött a tanár válasza! Este, 23.48kor! Még szerencse, hogy csak másnap reggel olvastam, mert még az örömből fakadó izgalomtól nem tudtam volna aludni :) Így viszont miután elvezettem magam a megoldásig, emlékeztettem magamat arra, hogy "hittel kell járni a vihar közepette", sokkal nyugodtabban ért az álom.

Az emlékezet úgy tűnik a hitnél is kulcsfogalom, emlékezni a hitre, emlékezni egy-egy konkrét igehelyre, példabeszédre, vagy legalább a mustármagra.

Épp fejlesztőkönyvek után kutakodom Matyinak - a Fészekből nagy adag olvasnivalót szeretnék rendelni Gábortól. Találtam egy igazán erószos olasz írót, Bariccot, aki nekem való lehet. Továbbá a Csekszi új kötetét, a "Mennyi boldogságot bír el az ember?"-t is mindenképp meg akarom lesni, arról recenziót is szívesen írnék. (A kitüntetés kapcsán olvastátok vele az interjút? Nagyon tetszett a természetessége.) No meg lelki tápnak a Hamvas-esszék... És igen, a nyelvi szenvedélyről szóló dolgozatomhoz is nézek szakirodalmat, bár az itthon is van, csak nem igen akar a kezembe ugrani a polcról...

Nem szeretem azt az érzést, ami most elural, hogy néhány órája még határozottan éreztem, van mondandóm, most meg itt ülök és keresem - a pötyögés értelmét is. Nagyon nehéz jól összeszedni, spontán és könnyedén, ugyanakkor előrelendítően. Lehetséges, hogy a koncentráción is múlik. Ennek fejlesztése is létfontosságú a gyesem időszaka alatt, ugyanis ha kevés a szabadidő, minél koncentráltabb jelenlétet igényelnek a szellemi tevékenységek is. Kitaláltam ennek kapcsán, hogy rövidkéket, de annál velősebbeket szeretnék ide írni.

Tematikusan megvan, merrefele kéne gondolkodnom:

1. az elfogadás témaköre, 2. a nyelvi szenvedély, 3. a szülés-születés (bár ez még talán várhat)

Jelszavaim valának, illetve lesznek is: hála, öröm, kellemest a hasznossal, lassíts!

Mandics és Ems is emlegette már valamelyik kommunikációs csatornánkon a bűnök terhét. Megvallom, komoly ellenállás van bennem ezzel a fogalommal kapcsolatban. Valójában ha kérdeznétek, bűnösnek érzem-e magam, pofátlanul azt állítanám, nem. Inkább esendőnek. De sosem reménytelennek. Valahogy úgy érzem, a bűntudat - már ha a mi kontextusunkban tárgyalunk róla, nem mondjuk Raszkolnyikovot nézve - nem egy termékeny dolog. És voltaképpen nem is az ember lényegét érinti, hisz a vétkes - ezt a kifejezést jobban kedvelem - mindig az ego, de ha az ember egon túlinak képzeli, éli meg, illetve igyekszik megélni magát, már nincs is funkciója, inkább teher a léleknek, amely eredendően a fényből való, szerintem... A másik fogalom, amellyel problémáim vannak, az a szenvedés. Gábor már lemondott arról, hogy velem filmet lehessen nézni, már csak meséket tölt le rám gondolva, mert tudja, mennyire szétszorongom magam, ha valamicske erőszak is megjelenik egy mozgóképsorban. (Bezzeg a verbális erőszakot előszeretettel művelem.) Na ha valami, ez biztos, hogy el-nem-fogadásból eredő jelenség. Emiatt voltaképpen - és ezt nem rég sikerült csak bevallanom magamnak - magát a Krisztus-történetet sem látom szépnek, hanem inkább iszonyúnak. S bár hallottam, hogy "minden angyal iszonyú", ettől még nem leszek keresztényebb. A szertartások, a hétköznapjaim szakrálissal átitatott, illetve afelé törekvő gyakorlatai ellenben nagyon hiányoznak. Furcsa, hogy mit sem viselek rosszabbul, mint az ún. "megmondóembereket" és mire nem vágyom jobban, mint egy "megmondóemberre"... Olyannyira úgy érzem, hogy az egyházi megmondás nem hiányzik nekem, hogy abban sem vagyok bizonyos, hogy Matykót meg szeretném-e kereszteltetni. Irritál, hogy a vidéki rokonok kérdése rögtön ez, közben tesznek a dolog mélyebb rétegeire, csak épp "így szokás". Én nem tudom azt megígérni, hogy ezt a gyereket keresztény szellemben fogom nevelni, mert sok tanítást egyszerűen életidegennek, sőt, - hogy platonista képpel éljek - lélekszárnytörőnek érzek. Nem azt ünnepelném ezen a szertartáson, amit ők hisznek, ahogy az esküvőmön se azt ünnepeltem. Vevő vagyok a kereszténység minden értékére, de nem ennek mentén épül a magam értékrendje. Már ha van ilyen. Istenem, mit is fogok én tanítani ennek a Kiszfiúnak??

Ems legutóbbi válaszában az anyaság és apaság másságára hívta fel a figyelmem, és ez nekem nagyon hasznos volt.  Ems is megidézte saját apját az eset kapcsán, ahogy egy korábbi bejegyzésében Mandics. Minderre elkényeztetett burekfaló Kanyi egyetlen értelmes válasza a hallgatás. De! Gábor is épp hasonló "lezárással" küzd, közvetve ezzel tudok kapcsolódni. Ő is sok rossz emléket hordoz gyerekkorából a részeges, elviselhetetlen természetű poéta fater kapcsán, illetve a trauma szó sajnos kifejezőbb. Mindjárt itt, frissiben tudom is küldeni a Wikipédia által tegnap jóvá hagyott kész oldalt Petri Csathóról: https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Petri_Csath%C3%B3_Ferenc&stable=1 Ha majd lesz érkezésetek. A versek persze érdekesebbek! Ezen a felületen elsősorban Gábor alaposságával, részletgazdag kidolgozási technikájával szembesülhettek. :)

Ami engem illet: péntek este illuminált mamika voltam, de nagyon jól esett - újra összeültünk kicsit az általános iskolai barátokkal, valahogy velük ott folytatjuk mindig, ahol abbahagytuk - még a tulképpen gyerekkorban. Az egyik lánnyal, már ha meglátjuk egymást, nyerítve nevetünk... ezeket a minden erőfeszítés nélkül működő áramlásokat imádom, feltöltenek, megerősítenek bohóc magamban. :) Matyi meg képzeljétek, elkezdett kacagni - még visszafogott, csak fel-felgurgulázó, kiszámíthatatlan, az azonban kiszámítható, hogy én mindig szétröhögöm magam. :)) Persze most a ló másik oldala a domináns a böjti szelek miatt - kis(z)fiam igen gyakran kényszerít a türelem erényének gyakorlására, és én újra és újra elbukom... 

Az emlékezés, a szakmai dolgok és az élettér kapcsán is foglalkoztat a honnan hova kérdése. Ez a két szó, olykor együtt, máskor külön-külön szinte folyamatos jelenlétet követel magának, bármerre is lépek. Vasárnap elstoppoltunk Becsére (kb 40km Zentáról). Kiválasztottuk a legrosszabb időpontot, pontosabban nem választottuk, úgy alakult, hogy 11 órakor kerekedtünk föl a zsákutcából. A gyér forgalom ellenére 1,5 óra múlva már köszönthettük a megilletődött ünnepeltet. Könnyes szemeit látva gyorsan rá kellett jönnöm, hogy nagy butaság volt azon aggodalmaskodni, hogy nem tudok ajándékot venni neki. És jelezte is, hogy amit én apróságnak mondok, a Szentendréről hozott "Rád gondoltam" feliratú marcipánszív, a Madárral közösen készített reform ételek receptjeit tartalmazó füzetke, a jelenlétünkkel sokkal többet jelent neki, mint bármilyen drága ajándék. A korábbi ajándék körüli idegeskedésem azt mutatja, hogy "elfeledtem, hogy honnan indultam". Nem tartottam szem előtt azokat a születésnapokat, amikor anyukám próbálta nekünk megmagyarázni, hogy ezúttal miért nem tudott megajándékozni bennünket valamivel. Később már megfordult, és mi nyugtattuk, jelezve, hogy elfogadjuk, megértjük a helyzetet, emlékszem egyik télen boldogan mondtam neki, hogy mekkora ajándék ez, hogy épp szülinapomon esett le az első hó. Magam is belátom, sőt már a receptek válogatásakor is éreztem, hogy jobb az, hogy bár szegényesen, de el tudunk menni Becsére, Kanadában például nem sokra mennénk az ajándékravalóval. A jelenlét itt is kulcs! Személyesen szeretnék jelen lenni az anyám és a testvérem életében, de ugyanígy az anyós-apóséban is. Szeretnék hát mindig emlékezni arra, hogy honnan jöttem, és annak érdekében, hogy oda mindig vissza tudjak térni, és ne csak gondolatban, be szeretnénk szerezni egy autót. Feketicsre ugyanis nehezebb eljutni, mint Budapestre, és az oda vezető falvakon keresztül megletősen reménytelen a stoppolás.

Az úticélt most mégis Budapestben jeölölm meg. Április 17-én jár le a jelentkezés a doktori iskolába, valamikor nyáron kiderül, hogy felvettek-e, szeptember elején pedig az, hogy megkaptam-e az ösztöndíjat, azaz kezdhetem-e az új iskolát. Addig itt, a jelenben próbálunk boldogulni. Szeretném jól megélni ezt az átmeneti, várakozós időszakot. Sajnos a novemberre tervezett szakvizsgát kötelezővé tették számomra a májusi időszakban, épp Pünkösdhétfőn. Mivel egy tizenöt oldalas, szerb nyelvű dolgozatot kell május elsejéig elkészítenem, hisz annak elfogadása a feltétele a szóbali vizsgának, most sanos az esztétikáról újra le kell mondanom. Nehéz ez a döntés, de a doktori vagy az esztétika közül mégis az előbbit választottam, hiszen az elvisz valahova, a másik pedig csupán lezár egy fejezetet. Szerencsére közeli a kettő témája, így frissen tartom azt is novemberig. Abban bízom, hogy szeptembertől iskolás leszek, és az oszk a könnyen elérhető szakirodalommal, inspiráló közegével jobb terep lesz az íráshoz. Szeptember elejéig most az a célom, hogy jól megéljem a zentai létet, minden este konkrét célt tűzzek ki másnapra, hogy könnyebb legyen az ébredés, szeretném kihozni itt magamból a maximumot, akkor is, ha maradok, akkor is hogyha továbbállok.

a héten 2szer volt TORNA. A reggeli kelés 1szer IGEN, 6szor Nem sikerült.

2012.03.06. hétfő

R -

T 10Kor 2 puffasztott rizs, fél nyomható medve sajt

E f1kor ebéd, 1 szelet kenyér, medvesajt második fele, marhapárizsi ( 4szelet).hn2kor megfőtt a 3 marék tönkölybúza, a többi marchapárizsi, 1 kanál tejföl

U  nem emlékszem

V  nem emlékszem

2012.03.07. kedd- Coachkonferencia

R  f9kor

T -

E  2műzli 12kor , 2kor 1 grape, 1 kosaras husi, 2 zserbó

U f4kor 1 bio kókuszos csoki, a DMből, 2 kicsi Burger Kinges krumpli

V  2 tányér tészta, kicsi szalonna, 3 kolevit

2012.03.08. szerda

R -

T KOLEVIT

E  12 1 zacsi mandula, 13 sárgaborsó, koprovit, csoki (Aldi)

U f5 fekete tea, tej

V f8kor, pogácsa, palacsinta (teljes kiőrlésű), joghurt (1 pohár)

2012.03.09. csütörtök

R f9kor reggeli sajt és .....

T  11kor, sajnt, és 4 kolevit

E  tészta 1 tányér, 1,5 tojás  ( elálmosodtam)

U  pár falat nádcukros zabszelet....(3 falat)

V 3kolevit, csoki, sárgaborsó, 5 pogácsa

21-23 közt citromos Xilovit keksz 6db.

2012.03.10. péntek

R f9kor reggeli

T -

E 10 pogácsa, hal, sajt 1kor

futás

U f5 mandula

V  f8 kis adag gyrosz

2012.03.11. szombat

R f7kor

9kor éhes voltam, 1 műzlit megettem

T  -

11kor még egy műzli

E f2kor fél gyrosz,

U 5kor tejes tea,

V  8kor vacsi gyrosz,

9kor csoki, diabetikus keksz.....

2012.03.12. vasárnap

R -

T f10kor kelés

E  fél gyrosz  evés, diabetikus, guillon kekszek...

U.....evés, evés, evés  tészta, hal, ...

V  kekszek.....

AZ ÉV HARMADIK HETE

2012.02.16. hétfő

R: f9kor 1 szelet kenyér és sajt

T: 10kor 1 csokis műzli

E: f1kor kimért hajdina (50CH) és sajt, és 1 tojás

U: f5 kor 1 szelet műzli

V: f7kor joghurtos padlizsán, bulgúr, 1 tábla Rittersport

8kor 2 mandarin és kakukktea

2012.02.17. kedd.

R:  8 és 8:10 között 1 szelet kenyér és sajt

T:  10kor pászka (teljes kiőrlásű), és Mozzarella

E:  12kor Citromos xilovit 15 db. keksz, f1kor bulgúr, marhahusi, kicsi krumpli

2kor tejes tea

U: f5kor 2 fasírt, 3 teljes kiőrlésű pici perec, 2 mozzarella sajt, maté ( elálmosodtam)

V: - nem bírtam enni....

2012.02.18. szerda

R  1 fasírt, reggeli kimérve: 30 CH pogi ( 60g)

T  3 kolevit

11kor TORNA!

E  13kor hajdina és sajt

U f5 műzli, ella, Canderel

V  7kor tészta, sajt, 1 paprika, szalámi, sok volt, roszul esett....tea

2012.02.19. csütörtök

R  8-8:20 között

T 3 kolevit

E  12kor kis adag bulgúr, gombás hús, fekete tea tejjel

U  f5kor 1 szelet műzli és 2 Ella

V 8kor sajt, fasírt, tea, kenyér, kis töpörtyű, 1 vajas kenyér Eritriollal (édesség)

2012.02. 20. péntek

R  8-8:20 között a reggeli

T   3 kolevit

E 12kor búzafű , 13kor hajdina, 1 szelett rántott pulyka (gyorsfagyasztott), hagyma

U  f5kor műzli, 1 szelet diabetikus mogyorús Aldis csoki (fruktózzal)

V f8kor 1,5 szelet műzli, 1 szelet kenyér

2012.02.21. szombat

R  7kor reggeli 1 szelet kenyér

T 10kor korpovit 2 db.

E 13:15 1 műzli, f2kor ebéd, bulgúr és saláta

U 1 szelet műzli

V  hn8 kevés tészta, gyrosz

2012. 02. 22. vasárnap

R  -   9kor kelés

T  10kor reggeli sajt, kolevit 5-6db.

E  n2kor fekete tészta, uborka, tejföl, feta, pesto, 1 tejszínnel fekete tea, 2. tányér tészta Aldi csokival ( 3 szelet, fruktózzal)

U 6kor 2 szelet csoki

V 8kor vacsi, kuskusz, tejföl, uborka, 2 db. grillezett pangasiusz, tea

éjjel 1kor 3-4 szelet diabetikus fruktózos csoki

 Ezen a héten EGYSZER TORNÁZTAM!

Vasárnap délelőtt felkelt, bekapcsolta a TV-t, ami nem jelent már neki víziót kilenc éve. Csak itthon. Itthon beletekint, mert az itthon magában érték, amiből semmit nem vesz el a fekete doboz.

A bolond múltidéző ember arra gondol, amire akar. Arról beszél, amiről szeretne, és olyan hazát épít képekből emlékezetében, amilyen jól esik neki. Múltjába fúr, akár könnyed löszbe, akár lágy agyagba, akár karcos földbe, vagy a múlt repesztette sziklákba. A megdermedt, szobrokba préselt évek, évadok, rétegek, szintek és tagok óriási nyomása alá fúr. Egymáson heverő világát képekből hasítja ki.

A múltra emlékező embernek megkövülhetnek az emlékei… és csak az ész, az tudja már, a drót feszülését.

 Nézzünk rá! És keressünk egy távolabbi fókuszt! A fekete-fehér képben mozgolódó atya csendben fúrja emlékezetének kútját. Mert a tavat, amelyben halászott, még életében lecsapolták. Így lett a halászó ember bolond kútásó.

 A múltra emlékező bolond ember addig fúr, amíg nem tocsog és locsog az emlék. Egymásra vágja képeit az október. A föld lelkiismeretének nyomait véraláfutásos színei őrzik. Lilás, barnás, vörös földön bal felől a barak áll. Emberekkel telve most.

Mélységes-mély az ember lelke, és aki beletekint: beleszédül. Tartsuk a fókuszt, így nem szédít a múlt. Az emlékezet kútját addig fúrjuk, amíg fel nem buzdul… megint az október. És megint az ősz. Még észreveszed?

 A bolond kútásó ilyenkor feltekint a sűrű homályból, kicsit elvakítja a múlt egén feltörő nap, de nem törődik vele. A sötét barakban szeme picit nyílik fel, száján hangtalanok a szavak, fülel a csend, és belül kezd színezni az ősz. Feltámad a szél. És akár pár méter mélyről, akár mélységes mélyből felbuzdul a kiáltás. És ekkor kezdhetne beszélni….A bolond múltidéző ember azonban csendben mormolja szavait, szőlőszemet fog, száraz kenyeret tör. Úgy rágja el szavait, ahogyan Radnóti homályban írt versét, vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron; zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager őrei. Váratlanul nyitják ki az ajtót, szemük világa tompa a lélek szavára, durvaságuk beletörik az óvó sötétségbe. Tovább mennek.

 Az emlékező ember visszafordul, távolabbi fókuszt talál. A múlt homorú gyűjtőlencséjét messzire helyezi. És a távolságot, mint üveggolyót színezi az ősz. Végighúz benne egy háromszínű csíkot. És az az ember hátradől. Kifekszik a csendes múlt kerek mezejére, - valójában csak egy sötét barak. Szögesdróttal beszegett, vad tölgykerítés, háta alatt deszkák, kezében a kenyér. Valójában karja tarkója alatt és bámulja az eget.

Minek? Hiszen ősz van újra, és a hideg eső csupaszra veri. De ilyenkor a barak mégis oly lebegő, felszívja az este.

A mást akaró, bolond emlékező megtalálta a távoli fókuszt, felfelé ás. Hiába veszik körbe, nem értve némaságát. Tekintete áthatolhatatlan távolba lát, amit belülről színez az ősz. Bentről lobogtatja a szél, és gyökereiben melegíti a fény. Tekintete az emlékezet rétegein felfelé kapaszkodik a magasba, és ott épít hazát magának. Hazát a magasban. Bátrabban emlékezik, mint tervez. Bátrabb új honját a múlt idejébe építi, mely mégis a távoli jövő kulcsára gyűjt. A jövővel terhes múltat vési, lapátolja, egyre magasabban, átvágja a sűrű levegőréteget, felhők szikláit vési fénylő csillagdarabok felé. Tekintete rést üt az égi kút fenekén, átszakítja a múlt vékony hártyáját a jövőre feszített hit. És megnyitja  távolabbi ideje fókuszát.

A csendben emlékezés öröme marad meg bennünk e képekkel. Csak egy távoli fókusz juttathat el bennünket a Másikhoz. A mellettünk fekvő csendjéhez. Ahhoz a ki nem mondott hazához, melynek polgárai vagyunk a magasban. Az ég szélére épített házainkban. Látom én a házunkra akasztott szélfútta zászlót. Nekem az idő csavarta, háromszínű zászló tetszik!

 Ha a reggel úgy kezdődik, hogy van egy motorja, indikátora: penzuma, ami beindítja a napot, és sajátommá teszi, akkor azt a napot megnyertem! Mert reggel elvégzem a magamét, és nem lesz bántó a többi időt ( amely csak mint ráadás szerepel ) odaajándékozni a professzionális-munkapenzumnak! És ideje elgondolkodni, mi lehetne a társadalmi penzum. Ahova betagozódom, mit adok én a többi embernek, a társadalomnak cserébe azért, hogy eltart engem. Vagy fenntart.

A reggel kezdődjék saját magammal. Legyen idő, melyet belakhatok. Mindebbe most jelen pillanatba a szakdolgozat, az angol, a futás tartozik. Ezek a legfontosabbak!!! Miért?

 Mert ezek azok a tevékenységek, amiket nem lehet kampányszerűen csinálni. Vannak dolgok, amiknek jót tesz a kampány, és nem lehet minden egyformán fontos! Tehát bizonyos dolgokat nem fogok most mindennap csinálni. DE az említettekre vonatkozólag kérem az Urat:

"mindennapi kenyerünket, add meg nekünk MA" ( is ).

 A futás a legfontosabb fizikai, és az ebből fakadó szellemi, lelki állapotok miatt. Az "átlátszó oroszlánok feloldódnak", akár a táncban, ami szintén fontos.

 De most én a reggelek kidologozásába kezdek bele, és ezekre KONCENTRÁLOK!!!

A reggelbe bele kell, hogy férjen az ANGOL ismétlés, tanulás, szelektálás, téma-halmazok felgörgetése, tupírozása. Mindez a nyelvvizsga célja felé vezet, mely majd március 26-án lesz, és lassan jelentkeznem kell rá.

 A reggelek mindentől függetlenek kell, hogy legyenek. A majdani munkámtól, és egyéb feladatoktól. Ezek a saját-idő burkában, és generátorában kell, hogy működjenek- mármint ezek a feladatok-, és semmi nem szabad, hogy elvegyen belőle. Amikor majd 8ra járok dolgozni, ami hamarosan be fog következni / amire szintén egy előkészítő tervvel fogok dolgozni /akkor is meg kell, hogy legyen a reggel, a hajnal, mely az enyém!!!

 Nézzük az időkereteket, mettől-meddig gyakorolom be a dologot. Van néhány időkeret:

1. a szakdolgozat időkerete április 10-e. Ezután NEM foglalkozhatom írással!!! Hiszen már csak a formai dolgokat kell csinálnom, és az OTDK forduló is április 14-16.

2. az angol nyelvvizsga jelentkezési határideje február 18. Ez azt jelenti, hogy addig nagyon komolyan át kell gondolnom, képes leszek-e felkészülni, úgy, hogy sikerüljön, nehogy ismét ablakon dobjam ki a nem általam megkeresett pénzt. Előreláthatólag éppen 6 hetem van az ANGOL nylevvizsgára. Erre úgy teszek kísérletet, hogy mától fogva gyakorolok február 18-ig, és abból látni fogom hogyan haladok.( erre van 6 napom).

3. ami a futásban motivál, az a március 1-ei buli. Ki kell jelölni célokat. Én most ezt jelöltem ki. Ezen a héten már 2szer futottam, tegnap voltam táncon. A napi penzum-mozgás is meg kell, hogy legyen! persze ez az egészség, tesi-lelki miatt van!

 Tehát a leírt 3 legfontosabb dolog: 1. FUTÁS! 2. ANGOL  3. SZAKDOGA

A feladat a KONCENTRÁCIÓ: arra, amire szeretnék, és nem arra, amire nem-szeretnék! Erre a reggel a legnagyobb lehetőség. De talán az estéből is szánok rá majd.

Tehát elindult most a háromhónapos tervemnek a folytatása, amelyből 3 hetet gyakorlatilag elpazaroltam. Talán túl nagy táv volt a 3 hónap. Most akkor lett egy :

10 HETES TERVEM. ( kicsit több a nyolchetesnél ) Ennek első hetét élem le most, és az első hét szakdolgozati termése is 5 oldal kell, hogy legyen. Azonban, ha minden héten 5 oldalat írok, csak áprilisra leszek készen, ami késő. Ezért fel kell emelni legalább 7re a heti oldalszámokat, és március negyedik hetére befejezni. Mindezt azért, hogy március 5.hetében és április első hetében korrigálhassak. És amint mondtam, 10-e után már nem nyúlhatok hozzá, max. formailag!!! Ez a mostani tervem, célom!

Az angollal  a mindennapi gyakorlás, a heti három óra ( h-sz-p), kicsit aggaszt a bizonytalan tényező, hogy nem tudom, mikor vesznek fel, mert abban a pillanatban megszűnik a szabadidő ilyen bőkezű önbeosztása, és CSAK A REGGELEK maradnak.

A futásnak meg a járuléka: egyrészt, hogy reggel történik, másrészt, hogy a táncot más időpontokban ha tartják, arra is elmehetnék, haramdrészt, ehhez a kosztot igazítani ( napi 5ször- kidolgozni ahogy írom a blogot ).

 Hát ezek a céljaim. Mindeközben keresztül, kasul szövik életemet az időpontok, és a várományos, közben felbukkanó feladatok-tervek. De ezekről most tekintetem nem vehetem el. Ez egy 10 hetes koncentrációs gyakorlat! Önfegyelemmel, önuralommal, öncoachinggal. Mindeközben mennek a chat-játszámák, emberi kapcsolatok ( melyek tanulságai ide is szűrődnek ), és valóságos lelkigyakorlattá válik, hogy hogyan tartózkodjam az ítélettől ( ha valaki mondd valamit, nem tegyek hozzá értékítéletet- ez Hadot kapcsán fontos a szakdogámba). tTehát időmet úgy kell kezelnem, beosztanom, szeretnem, hogy lehetőséget adjak a folyamatosan változó világnak, hogy bármikor beléphet, átírhaatja, egyáltalán nem bizonyos, hogy az a cél fog bekövetkezni, amit magamnak terveztem....de hiszen a jelmondatom:

"Nem rajtam Áll, de rajtam Bukik!", vagyis mindent meg kell tennem érte, hogy ezt az edzéstervet véghezvigyem. Ami lelkigyakorlat is valójában. Bár vezető nélkül ( ami most a blog...az írás(-gyógyítása), az Úristen, akire figyelmezek, és a kedves emberek körülöttem. És ha szakadnak a húrok, Mercyhez megyek.)

Most pedig, futáááááássss!