Nyolcak

Nem, nem túllenni akarok rajta, hanem folyamatában benne lenni, sodrására, süvítésére bízni magam, vigyen, ahová csak akar, dobáljon-forgasson, én akkor is tudni fogom, jó úton haladok. És csakis ezen haladhatok, hisz egyedül a sárgakövesen juthatok 'Smaragdvárosba'. S ugye, ha az ember kapálódzik az örvényben, szembeszegül az erősebb akarattal, elveszik. Hát nem elveszni kívánok én ebben a sodrásban, hanem megkerülni, fölbukni az árból... De megint hadakozok itten, mégis kivel? mivel?? Szilágyival? Ilkával? Béla bával? A Verőfény szőlejével? Jajdon tehetetlenségével?? Hova tűnik ilyenkor a nagy játékosság, mért nem birok kacérkodni a szöveggel?? Távolodás-közeledés, enyém-nemenyém, hisz ez ösztönös dolog, nem kell görcs, megfelelni vágyás... mi kell hát? Amire a bádogember áhitozik: szív, amit a madárijesztő akar: ész, és ami a nyámnyila oroszlánból hiányzik: bátorság! A Toto-Kifli vonal is adott. Minden adott. Kegyelmes állapot!! :)

Holnap megyek 2. német órámra Gyöngyvér Tanárnőhöz, ki kerek e vidék legtüchtigebb Frauja! 2 sarokra lakik tőlünk, nett kis konyhájában ülünk össze időtlen germanista Stundékra. Hajlékony, lelkes, inspiráló, kedves! Tavasszal már falni fogom a Luther és Melanchton-szövegeket!! :) De: alles hat seine Zeit, ergó most Ilkán a sor, Dénes is várja, hogy dobjak neki követ... Arbeit macht das Leben süß!! :)

Most meg fognak szaporodni a bejegyzéseim, mert lesz időfelszabadító privát penzum, és profi penzum, amit a szakdogámba írok. Fel fogok mindent tenni....

 VÁZLAT:

A negyedik hét érzelmeibe és célvesztéseibe botlottam.

Este jövök, és megmagyarázom!

  "Alszik a szív, és alszik a szívben az aggodalom."

Hosszú, intenzív termékeny nap után térek nyugovóra. Nem emlékeztetem magam, nem kutatom fel mi volt, mert eljött értem Máb. És én engedelmeskedem. Az este a kikapcsolásé. Kikapcsolom magam. És a laptopom.

Van dolgom. Dolgom van.

Itt és most.

:)

 Az egyetemről hazafelé sétáltam. Nagyon meleg lett. Sütött a nap már több órája, szokatlan tőle mostanság. Sétáltam a magam 15-20 perces útján, végig a Vagabond cipőmben ( melyet annyira szeretek, hiszen a talpa is hajlik, a sarka sem kopog, és kényelmes is, ugyanis nem töri hátul , sem elöl lában. ja, hogy az a kis bütyök mi? nem, nem a cipő törte oda, hogyan is tehetné, hiszen szép.), rajtam a fekete kabát. egyre frusztráltabb lettem, egyre mérgesebb az úton. Miért? Egyre jobban idegesített a messze. csak rájöttem! Melegem van, de már kellemetlenül. Levetettem kabátomat. És ezzel a szimbolikus gesztussal eszembe jutott Gyulai Pál verse, A szél és a nap.

Egykor régen szél urfival
Fogadott az öreg nap:
Egy vándor köpenyét melyik
Lophatná le hamarabb.

Jött a szél s magát fölfúván
Zúgott-búgott; mint csak tudta,
A köpenyt úgy húzta, fútta.
Hát a vándor mit csinál?
Elébb ugyan félelmében
Ijedten kap fűhöz-fához,
De a köpenyt majd a vállhoz
Szorítgatja s odébb áll.

Mosolyog az öreg nap,
S hő sugárral, fényes-szépen
Megindul a tiszta égen.
Hát a vándor mit csinál?
Lassabban megy, meg is izzad,
A meleget alig állja,
Majd a köpenyt földhöz vágja,
S hogy pihenjen rajt', megáll.

Egykor régen így nyeré meg
Szél urfit az öreg nap;
Többet ésszel, mint erővel,
Igy közel, úgy hamarabb.

 Hát maga a vers, így újraolvasva, milyen kis egyszerűség. De útközben végig azon gondolkodtam, hogyan lehetnék én szélből nap. Másik kedvenc versem, melyben igen szívesen definiáltam magam, az Óda a szélhez. Tévedés ne essék, nem a Nyugati szélhez, ez egy Fehér Ferenc vers. Melyet szeretnék megtanulni. Hiszen szept. 23-án lesz versműhely. A szél természetéről ír. Hogyan is van? " ott fúj ahol akar". Háát, körülbelül így vagyok én önmagam zabolázásával. Ahol akarom, amikor akarom. Önkény, és nem önemelés. Ahogy jól esik. Hogy is van? "tomboló tájfún, jajongó júgó, békétlen bóra, süvöltő sirokkó" "kavarog e szívben, szelíd magyarok." A szélszerű indulatok láthatatlan ereje megfeszíti torkunk, és "hangokat ad a torony teste", és kaszál, akár mást, akár önmagunk. És a tigrisből hogyan lesz szelíd őz? ( ha elidőz? ) Hogyan lesz szelíd, lépésről lépésre melegítő, majd izzasztó nap. A megengedő meleg, mely megengedi a másik embernek, hogy ő vegye le kabátját, ha már elég melegnek érzi közelünket. Maga tegye meg a mozdulatot, ő döntsön úgy, hogy immáron felesleges viselni. Egy réteggel kevesebb, és egy réteggel könnyebb. Közelebb. Igy cselekszik a szelíd nap. "Mosolyog az öreg nap, /S hő sugárral, fényes-szépen /Megindul a tiszta égen." A tiszta égen járni, és mosolyogni. Hogyan lehet ezt megtenni önmagunkban. A lélek útjain.
 

 Ahogyan Henry Nouwen könyvében,pontosabban Rembrandt festményén végigjárja a tékozló fiú, a féltékeny testvér, és az atyává válás stációit, úgy járná végig a vándor, földi napjain, hetein, évein átal a szél, a vándorlét, és a nap stációit. Eképpen, hogyan is lehetek én nap? Napsugárzó nap?

Kéjes éjjeli zabálás után ülök le első, kísérleti blogbejegyzésem megírásához. Konstruktív életvezetés...

Ez utóbbi két mondat együttállása híven illusztrálja a társadalmi hasznossághoz és rendezett életvitelhez való hozzáállásom, mondom ezt, mikor múltorában még nagy elánnal ejtettem ki szájamon: "Tanár leszek." Mint aki tudja, mit akar.

Első körben a sok ellentmondással, ellenállással kell valamit kezdenem tehát, mely bennem munkál, mert addig egy őszinte sort le nem tudok írni... az írás, igen, tele van kiskapukkal, én meg sumák vagyok, vigyorogva nyitogatok, mint a rossz gyerek, de most a magam ura s regulázója kívánok lenni, fegyelmezetten, céltudatosan szeretném űzni a blogolást, illetőleg magam (általa, benne, vele), nem akarom pótlékként használni, s mások idejét üres stilizálással, majomkodással rabolni.

Borzasztó nyögvenyelős ez a pár sor, pedig úgy éreztem, van mit "tupírozni" a napomból (napi elköteleződésre készülök ugyanis).. Ehhez előljáróban fel szeretném sorolni néhány aktuális kedvenc szavam: erőltetett, nyálas, giccs. Mind minősítő, leminősítő kifejezések. Nos, én jelenleg ilyenekkel dolgozom, ezeket forgatom. De mi volna, ha holnaptól váltanék, pl.: derűs (ez a Nagyi kedvenc szava), nagyszerű, zseniális! A gond az, hogy még ha ezeket is mondanám, akkor is ott volna a grimasz arcomon. Ez a fajta VÁLTÁS, VÁLTOZÁS tehát nem enyém. Én a folyamatokban hiszek, vannak nagy, hömpölygő folyóvizek, sebes vízesések, az állóvíztől irtózom, veszélye talán nem fenyeget, az én igazi ellenségeim az örvények, melyeket általában én magam generálok (ez a szánalmasabb fajta), meg persze van külső behatásra keletkező is (ez a fenséges!) Úgy tűnik, jelenleg írásfolyamomban is az előbbi, szánalmas örvény rabságába kerültem, ez frusztrál. Hogy lehet logikusan felépíteni egy írást, ha ilyen intenzív a mocorgás idebenn, s minden dolog sziluettje halovány?? Hogy lehet úgy írni, hogy benne legyen esszenciám, a sallangot nyessem és másoknak érthető legyen?? Van-e erre módszer(tan)?

Örülök, hogy intelligensen reflektáltam magamra és elvágtam a vizes asszociáció-folyamot. Engedtessék meg még személyeskedve elmondanom, legkedvesebb játékom az asszociációs és imádok minden analógiát, kiváltképp az értelmetleneket! (Az értelmetlen egy tökéletesen értelmetlen szó, nem?)

Már izzadok. Még mindig nem szóltam a napomról, pedig nagyon sokat kaptam ma, úgy látszik a továbbadás, illetőleg az odaadás (?) nem nagyon megy. Miért lehet ez? Mi a gát? Zavar, kislányos pír, gyávaság, Semmi??

Jó, akkor elmondom slágvortokban:

Szeretni kell az embereket.

Mosolyogni, örülni kell.

(Ezekről eszembe jutott egy másik kedvenc mostani szavam: KLISÉ. A közhely degradálóbb neve. Mert ugye minden közhely. Minden sza*.)

Egyébként ezeket egy 4évnyi oroszországi munkaszolgálatot megjárt ember mondta ma nekem. A döbbenkedés után ilyenkor rögtön dörrenek, milyen döglődő korba küldtek engemet...

Nincs fogalmam. Fogalmam sincs.

 Sokszor vagyok jókedvű. Annyira kb. ismerem magamat, hogy tudjam, mitől lesz jókedvem. És sokszor van jókedvem. Sokszor.

 De azt már nem tudom kontrollálni, hogy amikor kilöki szervezetem a vidám kedvem, nagy erőt érzek magamban, és felpattanok. Elmegyek máshol hasznosítani. Sokat gondolkodtam azon, mi lenne, ha maradnék. Ha ülve kezdeném el hasznosítani. Ha jókedvemet önmagam épülésére fordítanám. Bennem van egy mozgatórugó. Elindulok ilyenkor, és valaki másnak szeretnék jót tenni. De ez a jótett sokszor nem válik jótetté, mert a másik nem úgy fogadja. És ottragadok nála, és lemerülök. És nem áramlik vissza, elhal a lelkesedésem.

 Hogyan zabolázzam a jókedvem? Hogyan épüljek önmagamból?

 Lehet-e az emberi szervezet szervezet? De megszervezett szervezet? Vagyis érvényes-e rám az Autopoézis?

 Elmentem futni, és közben azon gondolkodtam, hogy vajon ha az Odeon-projektünk részei összefüggnek egymással, és meg kell határoznunk a részek viszonyát az egészhez, akár egy holonikus rendszer, miért ne tehetném ezt meg saját életemmel? Lajos azt tanácsolta, alkossam meg saját életem freskóját, a szakdolgozatom alapján, én meg most azon gondolkodtam, miért ne lehetne saját életem egy összehangolt szerveződés melynek középpontjában saját személyem áll.

 Csomópontozásnak neveztem ezt kb. fél éve, de az nem jutott eszembe, hogy megnézzem, a részek hogyan kapcsolódnak egymáshoz, és miként termékenyítik meg egymást. Arra mindenképpen fel kell készülni, hogy a szervezet megújul, és nem örök részekből áll. Változó világunknak állandó szemtanújaként csak saját magunk az állandó tag, de a körülmények folyton változnak. Igy meg kell őrízni a szerveződés folytonos frissességét, újra és újra átgondolását, de ennek ellenére szerveződhet. Aztopoétikusan,vagyis önszerveződően. Önalakítva, és önalkotó módon. ( köszönjük az ötletet Luhmannak).

 Lássuk csak, akkor egy magánprojekt : a szakdoga. Ennek a projektnek az angol nyelvtanulás, a coaching, és a rétorika a tartalmi eleme. A coaching kapcsolódik a projektünkhöz, hiszen mindenkivel személy szerint kell, műalkotással jó kedvet okozni. Vajon a rétorika a megértést, a manipulását, vagy a vezetést szolgálja? Milyen volt Szókratész rétorikája? És Rényi rétorikája? A nyelvvel való gondos és amazon bánásmód hogyan segíti az aesthezisz atyai levegő-leheletét?

 A munkakeresés viszonya, a rétorikában, beszédekben való elmélyülés, az esztétika:"fülébe súgja:add tovább funkciója", aki művészetet súg a rétorika harcos amazonjának fülébe ("ő is súgni akart, csól lett belőle").

 Még egy magánprojekt, ami nagyon fontos, és már nem halaszthatom: a tánc!

 Ki kell találnom miből tudnám fizetni az angolt és a táncot, a kolit, és a személyes ellátásomat. Pénzkeresési lehetőséget kell találnom! Vajon ez megegyezik majd hivatásommal? Hivatásomat találom meg a munkámban, vagy csak pénztermelést egyelőre, aminek köszönhetően tehetem, amit szeretek?

 Hol a helye ezentúl az életemben a KUKnak? Az Odeonnak? Az RMKnak? Az MTA tanulóműhelynek? Az egyetemnek? A doktorinak? Mit tanulok tovább? Hogyan épít? Miért zavar, hogy ugyanott, ugyanazoktól tanulok? Zavar? Hogyan tudnék vérfrissétést végrehajtani? Hogyan lehetnék eredeti gondolkodó? Lehetek? vagy azt mondom, amit más akar, hogy mondjak? Ahogyan azon a szégyenteljes államvizsgán, ahol minden tanáromban csalódnom kellett.

 Saját életem közepén mi áll? Ki áll? Mi a szervező ereje a dolgoknak? Mi a mágneses mezeje és a súlyozója? Minek mi köze egymáshoz!!! Részletes vizsgálatot kérek!!! Autopoétikus kisas

Gyakornoki program

Jó körökben: Gyakornoki program a Ringier-nél

1. Mi a program célja?

A Ringier célja, hogy felkutassa és gyakorlati lehetőséget biztosítva, megkönnyítse és előmozdítsa a munkaerőpiacra frissen kikerülő-kikerült tehetséges fiatalok szakmai boldogulását, s egyúttal megtalálja és megtartsa azokat az ígéretes gyakornokokat, akik a jövő sikerének biztosítékai lehetnek.

A program keretében lehetőséget kívánunk nyújtani a tapasztalatszerzésre a még hallgatói státuszban lévők és a pályakezdők részére az alábbi területeken:

• Szerkesztőség (offline és online újságírás, fotózás, tördelés),
• Marketing,
• Piackutatás,
• Support területek:
  • terjesztés,
  • gyártás,
  • pénzügy,
  • sales support,
  • HR,
  • IT.

2. Mit várunk el a gyakornokoktól?

Általános elvárások

• A gyakornokok vállalják, hogy a gyakornoki program ideje alatt - legalább 6 hónap maximum 1 év - hetente legalább 20 órában a Ringier-nél dolgoznak a kijelölt Mentor szakmai felügyelete és irányítása alatt.
• A gyakornokok elkötelezetten és lelkiismeretesen tevékenykednek a cég érdekében, méltányolva a gyakorlat adta lehetőségeket.
• A fogadó területhez illeszkedő szakirányú végzettség.

Mit nyújtunk a gyakornokoknak?

• Belépésnél cégünk működésének bemutatása (cégprezentáció, mini munkavállalói kézikönyv),
• Szakmai munkát kínálunk, amely során az elméleti tudás gyakorlativá konvertálható,
• Biztosítjuk a hatékony munkavégzéshez szükséges infrastruktúrát:
  • Számítógép,
  • Hozzáférés a céges adatbázisokhoz, rendszerekhez,
  • Céges e-mail cím,
  • Telefon.
• Nyomdalátogatás,
• Szerkesztőségi látogatás (lapindító),
• Figyelemmel kísérjük a gyakornok szakmai fejlődését,
• Folyamatos visszajelzés a szakmai vezetőtől a teljesítményről, hogy a legtöbbet lehessen kihozni a gyakornoksági időből.
• Megbeszélések a HR-rel:
  • 1. hét után
  • 1. hónap után
  • 3. hónap után
  • a gyakorlat végén.
• Szívesen osztjuk meg tudásunkat a gyakornokokkal,
• Nyitottak vagyunk az új ötletekre,
• A gyakorlat befejeztével részletes igazolást állítunk ki, a gyakornok milyen feladatkörben, hány órát, milyen teljesítménnyel végzett a program keretében, valamint „Oklevelet” bocsátunk ki a gyakornok részére.

 Három szempont csomópontozása lenne?

A magamé, a társaságé, és a társadalmi felelősségé? Miért nem azt írtom: a magam felelőssége, a társaság felelőssége, és a társadalom felelőssége.

 Lassan szokik át az ember a hallgató létmódból a dolgozó létmódba. Szokatlan feladattal, eredményorientációval...nem jegyre, de ha jegyet is kapna, és az 5ös is lenne, akkor is csak a feladat küszübét jelentené ez a munka szempontjából.

 Egy vizsga a tudás számadásáról szól, annak ellenőrzéséről. Ez édeskevés a munka szempontjából, mert egy feladat akkor van ellátva, ha az eredmény megszületik, amire irányul. Itt pedig arról van szó, ami az előző bejegyzésben a gondokat okozta. Hiátus van az elképzelés, elképzelt megoldás és a valóság között, amit közben folyamatosan egyeztetni, ellenőríztni, változtatni kell. A vizsa a küszöb, a tudásküszöb, hogy beléphetünk az ismeretbe. A munkavégzés már a mozgás ebben az ismeretben. Az ismeretben mozogni, a tudásban cselekedni már a bölcsesség csírájának mutatkozik. Ezért magasabb lépcsőfok a munka.

 A munka szó azt is magában rejti, hogy ha van kedv, ha nincs teszi az ember a dolgát. Véghezviszi a feladatot. Vakmerő vállalkozás. Lehet az egyetemet is munka-szinten végezni, de tekintve, hogy erre nem kényszerülünk, nem tesszük azt. Inkább a könnyű megoldás, késés, halogatás, újabb és újabb határidők elfogadtatása. Ez történik.

 A munkában már összeér két penzum is. A személyes felelősség, és a társadalmi felelősség. Kinek a szekerét tolom, hogy erősödjek? Milyen cégnek, szervnek dolgozom?Segíti e az én személyes fejlődésemet az, hogy ott dolgozom, és segítem-e én a szervezet fejlődését? Hogyan is van ez? Hogyan kapcsolódik ehhez a társaság? A munkaközösség, a munkatársak nem a barátaink. Jó az? Mi a jobb? Milyen kollégának és barátnak lenni egyszerre? Millió személyközi konfliktust hoz a személy és személy között. A szmélyen belül is. A személy és a csoportja között, a személy és a szervezet között, a szervezet és a csoport között. Ezek szerint a konfliktus természetes. A kérdés csak annak kanalizálása....

 Griffin 33 szempontból vizsgálná ezt! Habermas a kommunikatív cselekvéssel, Luhmann az autopoétikus rendszerrel, McQuail mind az 5 kommunikációs szinten, különbféle hagyományok mentén.

 Mi a bölcsész kommunikátor feladata? Bölcsen belátni a kommunikáció konfliktusait? Feladatait, példáit? Mi a helyzet a coachinggal, ami a segítést, kizökkentést, edzést jelenti? És a retorikával, ami a "manipulációt"? Milyen retorika fogalommal dolgozunk, és milyen coaching fogalommal? Hogyan is van ez? Hogyan áll össze egy szakdolgozatba személyes penzumom figyelemszervező eleme? A coachinggal, a retorikával, és az angol nyelv gyakorlásával? Idegen nyelvet megtanulni, türelemmel, és feladattal.

 Penzumhármasság!

- személyes penzumom, hogy az angol nyelvtanulást a coachinggal és a rétorikával összekapcsolva megszüljem szakdolgozatomat Kommunikációelméletből. Mindemellett a személyes feljlődés, hogy ezek ne terhek, hanem felszabadító erők legyenek. Okos napi beosztással, elegendő alvásmennyiséggel, értelmes étkezéssel, ami éppen elég kevés ahhoz, hogy figyelni lehessen, és nem túl sok kávéval!!!

 Indul a következő szakdolgozat!!!

Az előző megbeszélése még a táborban fog megtörténni. Tehát vissza kell térni hozzá. Közben ezen az úton tervezni a doktori témát, és Weöres Sándort a bűnnel kapcsolatban. Folytatódnak a szellem útjai. De még előtte, kicsit pihenünk!!!

".."

A monitor képkeretében Kosztolányi nézi magát

A „tintás becsvágyat” az ujjbegyek becsvágya váltja fel, pár lépés helyett pedig pár leütéssel fogad bennünket a „link alak”, K. Dezső. A képernyő előtt ülünk. Százhuszonöt év távlatába lépünk, AnJou, Costo, Desiré, Lehotai, és Wunder Gusztáv a bejáratnál. Az ő álneveik alatt rejtőznek azok az útépítők, akik virtuális sétára hívnak bennünket. Beletekintünk a monitor képkeretébe.

Nem szokványos emlékezés az ilyen. A világháló terében költi fel a költőt. Az internetes napló 2010. január 1-jétől készül. Szó szerint megidézi Kosztolányit verseivel, leveleivel, elbeszéléseivel és a naplójából való részletekkel. Ilyenkor a bejegyzések Desiré nevén történnek, amikor csak a költő beszél, saját hangján, saját művein keresztül. A Kosztolányi Dezső tér blogja bemutatja azokat az eseményeket, amelyeket ebben az évben rendeztek a költő tiszteletére. Ötvennégy bejegyzés született az év kezdete óta, amit öt oszlopos tag ír, a fent említett álnéven megjelenő kutatók, akik a virtuális bejáratnál fogadták az olvasót. 2010. január 7-én például a Kosztolányi kritikai kiadásán dolgozó csoportról tudósítanak.

„AnJou szereti Desirét”, folyamatosan párbeszédben van vele, álmában mindig találkoznak, együtt dohányoznak, szívják a tavasz illatát, Firenzébe utaznak, hasonmásokat idéznek meg, és mély baráti beszélgetéseiket a boldogság és az írás témája is meghatározza. Tizenhárom bejegyzéssel a második helyen áll, tudósít az író életében fontos szerepet játszó művésznőkről, táncosokról, színésznőkről. A szintén Kosztolányi álneve alatt publikáló Lehotai jelenik meg legsűrűbben bejegyzéseivel. Vele együtt lépkedhetünk a „szűknek érzett poros Szabadka” utcáin ­– Desiré otthoni kultuszát figyelve –, ahol „a referencia helyi bája is mozgásba lendül.” (Hózsa Éva szavait a Kosztolányi kultusza a Vajdaságban című bejegyzésből). Ellátogatunk az immáron tizenkilencedik alkalommal megrendezett Kosztolányi Dezső Napokra 2010. március 25-től március 29-ig. Lehotai invitál a vajdasági kirándulás bemutatására, és a Szabadkai Színház előadására is. A budapesti Vígszínházban megrendezett előadásról kétszer is tudósít, bemutatja a kritikai kiadáson dolgozó kutatócsoportot, a Várnegyed Galériában megrendezett emlékkiállítást, de szívén viseli a kereskedelmi csatornákban „slendrián” módon megidézett „sztoikus mester” (Orbán Ottó: K. Dezső) link alakját is.

Kosztolányi Dezső Desiré néven szintén bejegyzéseket készít: verseivel, leveleivel, elbeszéléseivel bekerül a jelen idő terébe, valósan sétálgat a bejegyzések között, társalog és a kirakatok tükrében nézelődik. Színdarabokba, folyóiratokba, könyvekbe tekint, és a tükörből vagy felismeri magát, vagy idegen „Lidércként” csodálkozik az őt bemutató alakokon, önnön tükörképén.

Wunder Gusztáv Retró rovata háromszor szólítja meg az olvasót, mindhárom alkalommal egy már megírt elemzés saját olvasatával képviselve az író iránti indulatait. Ő beszél Kosztolányiról, a kritikusról. Kivehető szavaiból, hogy benne nem az „esztétikus embert” kedveli.

A képernyő „élő papírlapja” állandóan kiegészíthető kommentárokat vár. Bárki csatlakozhat, ha játszótárs akar lenni. Az internetes napló teret enged a szubjektív megnyilvánulásnak, és álneves rejtekezéssel „alkotó módjára felfogott tudományossággal” építkezik. További jó utazást kívánunk, most május 8-án, akinek van kedve, járjon örömmel a Kosztolányi Dezső sztrádán, e virtuális lugasban.

2010. január 1-jén, amikor költőnk útnak indult, nem gondolta volna, hogy egykor majd imája teljesül. „Istenem, add, hogy földi mivoltomban… folyton ingadozó kilóimmal egészen megsemmisüljek, s egészen papírrá változzam. De ne legyek olyan papír, melyet egerek rágnak, hanem élő papír, mely, valahányszor kezébe veszi az olvasó, felpöndörüljön a tenyere és vére melegétől, új életre támadjon az ő életétől, mely titokzatos összefüggésben van az én már rég elmúlt s még mindig ható életemmel. Engedd tehát, hogy ahhoz az eleven papírhoz hasonlítsak” (Kosztolányi Dezső A költő imája című írásából).

Desiré 1935-ben nem tudhatta, hogy az „élő papír” nem a kéz melegétől pördül majd fel. A „papírt” ugyan a monitor keretezi és egér valóban nem rágja. De a kéz mutatóujja alatt megszelídül, és az internetes labirintuson keresztül úgy vezeti, hogy az hűséges tekintetétől melegszik.

http://kosztolanyidezsoter.blog.hu

 Hamarosan, augusztus 1-én indul a blogírás a "második hullám" számára is.

Azon gondolkodom, hogyan lehet elmondani nekik a blog öngyógyító, önsegítő szerepét.

Ha szokássá válik a blog, miben segíti életünket? Hogyan válik valami szokássá, és formálja jellemünket, és a jellemünk hogyan válogat a szokások között?

  Kedves "Második Hullám" és "Hullámtörők" !

 A nyár kicsit elvette hangunkat, hiszen a pihenés feltétele a jó munkának, és a lendület további elindításának. Elhallgattunk kicsit, hogy megnyugodjunk, és megemésszük mozgalmas évünket.

  Csapatunk 7 hónapon át írt blogot, amiből ketten szakdolgozatunkat is megírtuk! Mindkettőnk személyes épülésére szolgált a dolgozat, amit korábban nem hittem volna, hiszen úgy gondoltam, ez még egy nagyobb teher, amit esetlegesen élvezhetek is. De, hogy magam fogom építeni ezáltal, és kiformálódnak a gondoloatok a tudományos megfogalmazás számára, erre nem is gondoltam, és őszintén szólva: nem is hittem el.

 Amikor elkezdtük írni a bejegyzéseket, a legnehezebb az volt, hogy tartsuk a mindennapot! Hogy szokássá tegyük. Sokszor vezettem már be szankciókat az életembe, akár mozgás, futás, étkezés, tanulás szempontjából, de kifúlt egy kampánnyi idő alatt. A naplózás viszont 7 hónapon át : minden nap zajlott, mert kiderült, hogy összerántja értelmessé napomat. Felkeltem, leültem, felnyitottam a laptopot, és átgondoltam mi vár rám ma. Vagy este hazaértem, tudtam, hogy senki nincs a kollégiumban, egyedül leszek, és már azon gondolkodtam, hogyan meneküljek a magánytól, programot kerestem Pesten...amikro eszembe jutott, hogy írhatok blogbejegyzést! Amiben összefoglalom napom esszenciáját, mit tanultam meg...hogy pl. nehéz értékes időt töltenem önmagammal...és ennek örömérre már kedvvel mentem le a netszobába. Tudtam, hoyg bejegyzésemet nem pusztán önmagamnak írom, hanem társaim is olvasni fogják. Megírom a mély kútból, ahonnan felszökik, és a másik, amikor ráér, és éppen értékes időt szentel a blogírásnak: találkozik velem, a maga tempójában, a maga értékes idejében.

 Erre nagyon szép példa volt, amikor Krisztina barátnőnk Splitben tanult művészettörténetet, és az idegen környezet sajátos hatásait leírta a bejegyzésekbe. Amikor odaszántam magam, megtekintettem, és kiiktatva az idő esetleges találkozását: leültem, és lénye lényegével tudtam talélkozni a netes felületen. Annak ellenére, hogy fél éven át távol volt fizikailag.

 A blogírás egy olyan virtuálisan felépülő tér, ahol kettes szobák, közös- társalgási területek vannak. Munkánknak a tanulás szempontjából három ponton kell haladnia, amik lehetnek közös pontok is: a személyes tanulásom a kulcskérdés ebben. Közben azon gondolkodunk, az iskolának hogyan írjuk meg tudományos megfeleléssel szakdolgozatunkat, oly módon, hogy az minket növeljen, és a társadalmi felelősségvállalás a harmadik kulcskérdésünk. E három mentén építkezünk! A társadalmi felelősségvállalás azért fontos, hogy amikor kijövünk a Pázmány keltetőjéből, valóságosan hasznos tagjai legyünk az egyelőre még csak ideaként, vagy fikcióként hangzó társadalomnak.

  Kedves "Második Hullám", immár a "Harmadik Hullám" résztvevőiként, az információs társadalom hullámlovasaiként, és hullámtörőiként lépünk be ebbe a térbe, amit magunknak építünk fel. Egy fontos játékra hívunk titeket, mely játékszabályok nagyon is használhatóak a valóságban, és interakcióink minták lesznek a későbbi együttműködésben.

 A naplózás tartalma: 1. minden nap! bejegyzés arról, hogy mit tanultam én személyesen az életemből, a társalgásaimból, bármiből, amivel az élet megérintett.

                             2. megbeszéljük, hogy milyen időközönként fogjuk a bejegyzések tartalmát átbeszélni, hogy kialakuljon saját tanulás-tankönyvünk.

                             3. a bejegyzések időtartalma  2010 dec. végéig tart hivatalosan, utána megbeszéljük a folytatást. A legtöbbet írók, és a legkomolyabban vevők között értékes ajándékot is kisorsolunk!!!

 2010-07-04

Rögtön egy kis „önvallomással” kezdeném ezt a bejegyzésemet. Kulcs kérdésem: Miért is nézek filmet? Ez talán úgy tűnhet, hogy nem kapcsolódik közvetlenül a filmdrámához, azonban a film és az ember közötti viszony megértéséhez érdekes lehet.

2005-ben kaptam rá a filmnézésre. Több ok is volt, ebből én kettő emelnék ki. Az első, akkoriban sokat hangoztatott okom, hogy gondolkodni akartam, de olvasni nem volt erőm. Ezért elkezdtem filmeket nézni. Először történelmi filmeket, majd ezt követően művészfilmeket illetve film klasszikusokat. Ez utóbbi kettő az idők során jobbára kiszorította történelmi filmeket, a gondolkodásmódomból. Azaz a nyers gondolkodás módomat, felváltottam egy filmes szemlélet móddal, gondolkodás móddal. Ez a gondolkodás módbeli váltás rendkívül hasznos volt a filmnézéshez, de nem az egyetemi tanulmányimhoz, melyek kevésé fedték a filmértést és  -értelmezést. Bár ez a vonal a projektünk szempontjából érdekes lehet, még is más lapra tartozik, így most nem vesződnék vele.

A második, hogy 2005 rendkívül rosszkedvű korszakomat éltem. Ezt a periodust, filmnézéssel „vészeltem át”, talán ezért vonzódom hozzájuk annyira. Ennek az időszaknak a két abszolút győztese Fellini és Tarkovszkij volt. Előbbinek az Amarcord című filmje, utóbbinak a Stalkerja tett rám igen nagy hatást. S nem csupán hatást gyakorolt, hanem iránytűül is szolgált számomra a 2 film. Főleg az olasz film, mely a jó kedély meglelést nyújtotta számomra.

A lényeg, hogy a film is a gondolkodás módunk része, azonban nem cserélhető fel a hagyományos gondolkodással. Ki kell alakítani, hozzá egy könnye másokra szabható rendszert, mely másoknak is hasznára válhat, hiszen mint a második pontomból látszik, a film alkalmas lehet az ember megsegítésére.

Kérdés ötletek a bejegyzésem kapcsán:

- Mit adott nekem?

- Hogyan állt össze fejembe az egész?

- Miért éri meg, hogy filmet nézek? Miért éri meg, hogy a film számomra ad valamit?

- Milyen történelmi filmek voltak rám hatással? Milyen történelmi sorozatok vannak?

Furcsa, olykor paradox helyzetekkel találkozom modtanában. A legfrissebb bánt legjobban. Volt egy pályázat a Pázmányon, amire szerettem volna jelentkezni, de elég későn láttam meg a felhívást. Írtam a kedves tanárunknak, említve ezt a kései információhozjutást, és érdeklődve, hogy interneten keresztül lehet-e egyáltalán pályázni. Hihetetlen megértő volt a válasza: "Ragyogóan lehet e-mailban is pályázni. Mikorra tudná összeállítani az anyagot?" Két napot kértem, helyette egy hetet kaptam. Ez ma járt le. Tegnap este felmentem az egyetemünk honlapjára, és döbbenten látom a pályázat nyerteseit. Borzasztó rosszul éreztem magamat, és érzem még most is, mivel nem válaszolt az említett tanár úr az esti, szomorúságomnak hangot adó levelemre (a válaszlevele egyébként maximum egy órán belül szokott érezni). Sejtettem, hogy most nem ez lesz. Talán kellemetlen neki? Elfelejtette a kegyes ajánlatát? Mi történt? Nem tudom. Sokkal tisztább lenne a helyzet az első levelem nélkül. Megpróbáltam volna összehozni a pályázatot egy éjszaka alatt, és ha nem sikerül, csak magamat hibáztathatom. De így? Ilyen paradox módon lemaradni egy pályázatról. Nagyon rossz érzés, főleg, hogy nem tudom mi az oka. És főleg, hogy a szakdolgozatomhoz kitűnő felkészülést biztosított volna, és a visszatérésemhez kedvet. Nem szeretek emberekben csalódni, így amíg nem ismerem a pontos körülményeket, inkább azt gondolom, hogy elfelejtette mit ígért, lévén, hogy nagyon elfoglalt.....

Tanulságlevonás-kényszerem van. A napokban a fent vázoltak mellett több dolog is erősíti azt a gondolatot, hogy amíg itt vagyok ne akarjak ott lenni. Az ITT-lét nagyon fontos itt is. Még ha csak ideiglenes is az ittlét. Nem szeretnék folyamatosan arra gondolni, hogy mi zajlik ott, és bánkódni, hogy lemaradok dolgokról. Nekem most itt a helyem, hisz ezt választottam, vagy a hely választott, nem számít. Örülnöm kell a rock-estnek Tolnaiékkal, a Mediterrán filmhétnek, a zágrábi, ljubljanai utazásnak, a horvátul tartott szemináriumi dolgozataimnak........

Emőkének szeretném ezeket a tanulságokat átadni, és azoknak, akik útra készülnek. Tudom, hogy már elcsépelték mások is és én is, de igaznak érzem most is: "nem foghat a macska egyszerre kint s bent egeret".