Nyolcak

Mandics és Ems is emlegette már valamelyik kommunikációs csatornánkon a bűnök terhét. Megvallom, komoly ellenállás van bennem ezzel a fogalommal kapcsolatban. Valójában ha kérdeznétek, bűnösnek érzem-e magam, pofátlanul azt állítanám, nem. Inkább esendőnek. De sosem reménytelennek. Valahogy úgy érzem, a bűntudat - már ha a mi kontextusunkban tárgyalunk róla, nem mondjuk Raszkolnyikovot nézve - nem egy termékeny dolog. És voltaképpen nem is az ember lényegét érinti, hisz a vétkes - ezt a kifejezést jobban kedvelem - mindig az ego, de ha az ember egon túlinak képzeli, éli meg, illetve igyekszik megélni magát, már nincs is funkciója, inkább teher a léleknek, amely eredendően a fényből való, szerintem... A másik fogalom, amellyel problémáim vannak, az a szenvedés. Gábor már lemondott arról, hogy velem filmet lehessen nézni, már csak meséket tölt le rám gondolva, mert tudja, mennyire szétszorongom magam, ha valamicske erőszak is megjelenik egy mozgóképsorban. (Bezzeg a verbális erőszakot előszeretettel művelem.) Na ha valami, ez biztos, hogy el-nem-fogadásból eredő jelenség. Emiatt voltaképpen - és ezt nem rég sikerült csak bevallanom magamnak - magát a Krisztus-történetet sem látom szépnek, hanem inkább iszonyúnak. S bár hallottam, hogy "minden angyal iszonyú", ettől még nem leszek keresztényebb. A szertartások, a hétköznapjaim szakrálissal átitatott, illetve afelé törekvő gyakorlatai ellenben nagyon hiányoznak. Furcsa, hogy mit sem viselek rosszabbul, mint az ún. "megmondóembereket" és mire nem vágyom jobban, mint egy "megmondóemberre"... Olyannyira úgy érzem, hogy az egyházi megmondás nem hiányzik nekem, hogy abban sem vagyok bizonyos, hogy Matykót meg szeretném-e kereszteltetni. Irritál, hogy a vidéki rokonok kérdése rögtön ez, közben tesznek a dolog mélyebb rétegeire, csak épp "így szokás". Én nem tudom azt megígérni, hogy ezt a gyereket keresztény szellemben fogom nevelni, mert sok tanítást egyszerűen életidegennek, sőt, - hogy platonista képpel éljek - lélekszárnytörőnek érzek. Nem azt ünnepelném ezen a szertartáson, amit ők hisznek, ahogy az esküvőmön se azt ünnepeltem. Vevő vagyok a kereszténység minden értékére, de nem ennek mentén épül a magam értékrendje. Már ha van ilyen. Istenem, mit is fogok én tanítani ennek a Kiszfiúnak??

Ems legutóbbi válaszában az anyaság és apaság másságára hívta fel a figyelmem, és ez nekem nagyon hasznos volt.  Ems is megidézte saját apját az eset kapcsán, ahogy egy korábbi bejegyzésében Mandics. Minderre elkényeztetett burekfaló Kanyi egyetlen értelmes válasza a hallgatás. De! Gábor is épp hasonló "lezárással" küzd, közvetve ezzel tudok kapcsolódni. Ő is sok rossz emléket hordoz gyerekkorából a részeges, elviselhetetlen természetű poéta fater kapcsán, illetve a trauma szó sajnos kifejezőbb. Mindjárt itt, frissiben tudom is küldeni a Wikipédia által tegnap jóvá hagyott kész oldalt Petri Csathóról: https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Petri_Csath%C3%B3_Ferenc&stable=1 Ha majd lesz érkezésetek. A versek persze érdekesebbek! Ezen a felületen elsősorban Gábor alaposságával, részletgazdag kidolgozási technikájával szembesülhettek. :)

Ami engem illet: péntek este illuminált mamika voltam, de nagyon jól esett - újra összeültünk kicsit az általános iskolai barátokkal, valahogy velük ott folytatjuk mindig, ahol abbahagytuk - még a tulképpen gyerekkorban. Az egyik lánnyal, már ha meglátjuk egymást, nyerítve nevetünk... ezeket a minden erőfeszítés nélkül működő áramlásokat imádom, feltöltenek, megerősítenek bohóc magamban. :) Matyi meg képzeljétek, elkezdett kacagni - még visszafogott, csak fel-felgurgulázó, kiszámíthatatlan, az azonban kiszámítható, hogy én mindig szétröhögöm magam. :)) Persze most a ló másik oldala a domináns a böjti szelek miatt - kis(z)fiam igen gyakran kényszerít a türelem erényének gyakorlására, és én újra és újra elbukom... 

Az emlékezés, a szakmai dolgok és az élettér kapcsán is foglalkoztat a honnan hova kérdése. Ez a két szó, olykor együtt, máskor külön-külön szinte folyamatos jelenlétet követel magának, bármerre is lépek. Vasárnap elstoppoltunk Becsére (kb 40km Zentáról). Kiválasztottuk a legrosszabb időpontot, pontosabban nem választottuk, úgy alakult, hogy 11 órakor kerekedtünk föl a zsákutcából. A gyér forgalom ellenére 1,5 óra múlva már köszönthettük a megilletődött ünnepeltet. Könnyes szemeit látva gyorsan rá kellett jönnöm, hogy nagy butaság volt azon aggodalmaskodni, hogy nem tudok ajándékot venni neki. És jelezte is, hogy amit én apróságnak mondok, a Szentendréről hozott "Rád gondoltam" feliratú marcipánszív, a Madárral közösen készített reform ételek receptjeit tartalmazó füzetke, a jelenlétünkkel sokkal többet jelent neki, mint bármilyen drága ajándék. A korábbi ajándék körüli idegeskedésem azt mutatja, hogy "elfeledtem, hogy honnan indultam". Nem tartottam szem előtt azokat a születésnapokat, amikor anyukám próbálta nekünk megmagyarázni, hogy ezúttal miért nem tudott megajándékozni bennünket valamivel. Később már megfordult, és mi nyugtattuk, jelezve, hogy elfogadjuk, megértjük a helyzetet, emlékszem egyik télen boldogan mondtam neki, hogy mekkora ajándék ez, hogy épp szülinapomon esett le az első hó. Magam is belátom, sőt már a receptek válogatásakor is éreztem, hogy jobb az, hogy bár szegényesen, de el tudunk menni Becsére, Kanadában például nem sokra mennénk az ajándékravalóval. A jelenlét itt is kulcs! Személyesen szeretnék jelen lenni az anyám és a testvérem életében, de ugyanígy az anyós-apóséban is. Szeretnék hát mindig emlékezni arra, hogy honnan jöttem, és annak érdekében, hogy oda mindig vissza tudjak térni, és ne csak gondolatban, be szeretnénk szerezni egy autót. Feketicsre ugyanis nehezebb eljutni, mint Budapestre, és az oda vezető falvakon keresztül megletősen reménytelen a stoppolás.

Az úticélt most mégis Budapestben jeölölm meg. Április 17-én jár le a jelentkezés a doktori iskolába, valamikor nyáron kiderül, hogy felvettek-e, szeptember elején pedig az, hogy megkaptam-e az ösztöndíjat, azaz kezdhetem-e az új iskolát. Addig itt, a jelenben próbálunk boldogulni. Szeretném jól megélni ezt az átmeneti, várakozós időszakot. Sajnos a novemberre tervezett szakvizsgát kötelezővé tették számomra a májusi időszakban, épp Pünkösdhétfőn. Mivel egy tizenöt oldalas, szerb nyelvű dolgozatot kell május elsejéig elkészítenem, hisz annak elfogadása a feltétele a szóbali vizsgának, most sanos az esztétikáról újra le kell mondanom. Nehéz ez a döntés, de a doktori vagy az esztétika közül mégis az előbbit választottam, hiszen az elvisz valahova, a másik pedig csupán lezár egy fejezetet. Szerencsére közeli a kettő témája, így frissen tartom azt is novemberig. Abban bízom, hogy szeptembertől iskolás leszek, és az oszk a könnyen elérhető szakirodalommal, inspiráló közegével jobb terep lesz az íráshoz. Szeptember elejéig most az a célom, hogy jól megéljem a zentai létet, minden este konkrét célt tűzzek ki másnapra, hogy könnyebb legyen az ébredés, szeretném kihozni itt magamból a maximumot, akkor is, ha maradok, akkor is hogyha továbbállok.