Tegnap gyalázatosan prózai napom volt. A háztartás körül ügyködöm, minél olajozottabb gépezetet szeretnék, hogy mindig legyen mihez nyúlni, hogy ne legyen töküres a KK-spájz, és ha a férj éhes, ne tárjam szét kezeim mosolyogva... Fejembe vettem, hogy havi egyszer nagybevásárlást csapok, amikor mindentbele. Méghozzá tudatosan, ugyanis egészséges, magyar termékeket szeretnék vásárolni - igen ám, de hol a biztosíték minderre egy-egy termékkel kapcsolatban?? Lényeg a lényeg, órákat töltöttem a tescoonline-on (szanalmas.hu) és szedtem össze a kellékeket, majd mire nagy nehezen kész lettem, és meglepően ócsóért - már 300 Ft-ért! - kiszállítást készültem kérni, rá kellett jönnöm, elkéstem, már rég beteltek a megjelölhető idősávok, nagyjából egy hét múlvára rendelhetem a húsvéti sonkát, a tojást a locsolkodóknak...

 Ez az eset lehet szimbolikus is. Valóban most kellett így bepörögni, hogy használható háziasszony legyek? Nem várhattam volna egy kicsit? Voltaképp nem mindegy, mi lesz a menü húsvétkor? A férj szerencsére hálás közönség, de nekem meg öröm, ha produktív lehetek - mert ez utóbbit ritkán érzem napjaimban. Valszeg befigyelt a miklósi gondolkodásmód nálam is, de erről sajnos nem tudom kifaggatni idén az ottaniakat, mert 120 km-t még nem merünk bevállalni Matykóval.

Nagy kérdés tehát, lesz-e ünnepünk. Így, Tesco és Templom nélkül. Házasságunk azon fázisét éljük, amelyben még nem alakultak ki pl. az ünnepi szokások. És mivel Gábor nem épp szentimentális típus ezen a téren, nekem kell kezdeményeznem. Egyelőre a kifakadásig jutottam, hogy nálunk még az ünnepek is szürkék. Talán ez nem annyira termékeny. De hisz ismerem én a férjem, ha megkérem például, valami teológiai kérdést vezessen le, bizton számíthatok egy kétórás, remekül felépített beszédre. :) Persze valójában sosem utasított el semmit, amit javasoltam, ebből következően nekem kell tudnom artikulálni, mire is vágyom ezen és az elkövetkező ünnepeken. Az biztos, hogy könnyebb lesz már, amikor Matyit is be tudjuk vonni, neki még csoda-élmény lehet minden ilyesféle, érzem, nagy cinkostársam lesz. De addig sem akarom elhanyagolni a szertartásokat, mert kell a léleknek, ha nem is a Tamásbá-féle enervált, semmitmondó prédikáció, vagy a pletykás, rosszindulatú gyülekezeti tagokkal áhítatos képpel vett úrvacsora. (Igen, emlékszem, Mandics, hogy épp egy papos kellemes csalódást emlegettél az előző bejegyzésedben, vettem.)

Tegnap holtfáradtan dőltem ágyba a szerencsétlen Tesco-akció után azért is, mert április 1-jén a kisfiam is megbolondult, és alig aludt valamit éjszaka. Jólesett ebben a fáradtságban, ahogy gondolataim spontán ama bizonyos kertbe szöktek. Világos, hogy a szívem mélyén őrzőm ezt a kertet, bármilyen profán projekt is fut épp a felszínen - ez a felismerés megnyugvással tölt el. Egyszer egy barátommal - szerinte nem csak az volt -, Nagycsütörtök éjjelén kenyeret sütöttünk és szertartáson, csöndben megettük. Leszámítva kettőnk érzelmi nyomizását az szép volt és igazi. Ilyesféle privát szertartásokra, egyedi emlékező akciókra vágyom én....