Valami olyanmin kattog az agyam, hogy mitől is érezném a mindennapjaim értékét? Mitől érzem azt, hogy hátradőlhetek, mert ma beletettem a világba azt, ami tőlem telik.
Hogyan tudom beletenni a világba?
Valami kategorizálásra szükségem van, és az engem körülvevő feladatokhoz kötöm most ezt. Sokszor van bennem az az érzés, hogy jaj, most ez a nap mivégre volt, vagy közeledik az este, és az elégedetlenség bekapcsol, mint a sziréna.
Persze vannak dolgok, amik nyomják is a lelkem, pl. egy disszertáció vár rám, akkor angolul szeretnék hamarosan felsőfokon tudni, szeretnék egy stabil, kölcsönös, felnőtt, egyenrangó szerelemmel teljes párkapcsolatot, rendszeresebb munkát. Ilyesmit. Ezek a bizonytalanra, pontosabban a pontosan meg nem határozható jövőre vonatkozó törekvéseim. De! ami most foglalkoztat, hogy minden nap valami lépést tegyek a cél felé. Valami apró - minennapi léptékű lépést.
Fontosak a barátok, fontos hogy legyen sok művészeti élményem, hogy érezzem: a munkám hasznos. Szeretném a disszetrációmban is megtalálni azt az irányvonalat, amivel egy minőségi, és értékes munkát hozhatok létre. Megtalálni azokat a mutatókat, amik mentén a napom értékesíthető, az írásom, a kommunikációs tudásom fejlődése.
Én például azt is beszámítanám, hogy tegnap elkísértem Szilvit vizsgázni, mert betörte a fejét, és bevérzett az agya ( szerencsére a fehérállomány), és még annyira bizonytalan a járása, hogy kapaszkodnia kellett. Ez szerintem értékes tett volt, mert hozzásegítettem a céljához. Mi lehet az irodalomtudományban ilyen hasznos, és értékes? Mi lehet a kommunikáció-tudásomban? Szeretnék írni egy vicces-paradox könyvet, összegyűjteni azokat a lehetetlen ötleteket, amiket rengeteget nevettünk a barátokkal.
Szeretném megtalálni azokat a mutatókat, amik alapján eligazodom abban, hogy nyugodt lélekkel feküdjek le. Olyan dolgokat, amiket bátran kérhetek Istentől, és örülhetek, ha megkapom. És ezekhez a célokhoz feltámasztani, resteurálni a múltamat, és beletenni az értékes élményeket onnan is. Külön füzetbe írom a célokat, ezzel nem fárasztom a blogot, de körülbelül így a célok mentén fogok szerveződni nap mint nap.
És minden nap valamiből lépek egyet előre. írogatni is fogom a füzetembe, hogy lássam a változást.
Az is bennem van, hogy heti egyszer valami munkát megCSINÁLNI. Ahogyan megnyitottam pl. Kustár Zsuzsa emlékkiállítását, és ahhoz megírtam a megnyitó szöveget. A coaching-munka is csinálás, és azt a 4 éves tapasztalatot is szeretném mappába gyűjteni. Értékes TERMÉKEKET szeretnék létrehozni, értékes TETTeket, barátokkal, szakmával, magammal, az egészségemmel, családommal.
Ennek a hetemnek a terméke:
Megnyitó szövege
„Bölcs, vén könyvekben áll, hogy por vagyunk. / De én, aki a füvek beszédét, / S a kométák dübörgését delelőtökre terelem,/ Tudom, hogy nem csak por vagyunk: / Por és Istenpor vagyunk. // Visszahullván a por a porral elkeveredik. / Visszahullván így keveredik el Istennel a lélek.”
( József Attila )
Szeretettel köszöntök Mindenkit Kustár Zsuzsa emlékkiállításán!
Egy olyan nő múltjából és életútjának műveiből láthatunk most fotókat, és egy padlómozaikot, akinek témái a meséből, mesére hajló költészetből inspirálódtak.
Ha elképzeljük azt, hogy a múltunk egy múzeum, és emlékezetünk annak kurátora, akkor mi magunk lehetünk azok a restaurátorok, akik felfrissítjük, leporoljuk és élénken rátekintünk azokra az alkotásokra, amelyekről most éppen nem Kustár Zsuzsa mesél nekünk, hanem ők emlékeznek és beszélnek Kustár Zsuzsáról.
Nagyon kár, hogy nem fordítva történik mindez, mert biztos vagyok abban, hogy ha most itt lenne megkérhetnénk és örömmel mesélne nekünk önmagunkról! Nagyon izgalmas vonása volt, amilyen elevenen ő mesélni tudott a képeiről. Annyira pontosan értette, hogy mi mit jelent, hogy azt csak szomjazva lehetett hallgatni. És persze nehezen költözik az, aki a forrás közelében él. Zsuzsa itt van, és életútjának mozaikjaival szólít minket.
Élete egy megmunkált női életút. Tudatos alkotó, aki egy heterogén közönséget szólít meg a mese mítikus világára támaszkodva, értőket és kevésbé értőket egyaránt, az egyén és az Univerzum alig sejtett viszonyát közvetítve. A nagy tehetségek nem nagy egyéniségek – írja Eliot – , hanem rendkívüli médiumok. Az egészről szól, és ez az egészséges, kerek harmónia vonalvezetésében, formanyelvében, narrációjában is ránk talál. Befogadhatóvá teszi ezt a jóérzésű vizualitást, ahogyan ő a világról beszélt, ami túlnő a tér dokorációs keretén, sőt magán a téren is. Mert átléptet abba az Univerzum-léptékü világba, amibe most is meghív. Kozmoszba derülő ember ő.
Mivel kozmikus távlatban fogalmaz, így önmagára is rálátással tekint. Az álomfejtés, számára egy meditációs technika lett, amit ha gyakorolt, akkor a a nyugodt elme bölcsességével találkozott. Képeit ritkán engedte első felvetésként a közönség elé.Munkamódszerére a végsőkig sűrítés, minden felesleg elvetése, a gondolat egyértelmű üzenetté formálása volt jellemző.
Közösségi térben a közönség számára nyitja meg műveiben az értelmet adó egész mítoszát. Az egészről beszél, és nem lépett az –izmusok által kínált egyirányú megoldásokra. Önértelmező, világértelmező, népművészeti szimbólumokat tudatosan használó alkotó. Amikor elvégezte az Iparművészeti Főiskolát, őt is egy olyan pályára készítette fel a kor, hogy a kultúrát a művészekkel falvakba vigyék, és az ottani fogadtatás legyen megmérettetője befogadhatóságának és hitelességének.
A ’60-as évek végén a népi kultúra kutatása megengedett iránya volt a művészeti törekvések kiélésének. A ’80-as években kezdte Pap Gábor művészettörténész előadásait hallgani, és ezekben az években találta meg a szimbólumok által kifejezhető tartalmat, amit művészete közvetít.
Zsuzsa egyik legkedvesebb műfaja a mozaik. A Ravennai mozaikot például addig nézte, amíg az életre nem keltelőtte. Tudjuk, hogy a mozaik az örökkévalóságnak készül, aurája van. Mozaikrakásban a bizánci mintát követte, alázattal az elődök tudása iránt, és a formákat követő mozaikrakásnak köszönhető, hogy – figyljék meg -, örvénylenek a képei, és vezetik tekintetünket. Határozottság, erő, dinamika, öntudatosság, önazonosság, és hihetetlen részletgazdagság hív minket, hogy lépjünk közel képeihez.
Benedek Elek meséit, Weöres Sándor képeit mind leolvashatjuk a falról. „Sárkány-paripán vágtattam, / gyémánt-madarat mosdattam,/ Göncöl-szekeret kergettem, / Holdfény-hajú lányt elvettem.” ( Weöres ) Képes volt olyan képlékeny anyaggal dolgozni mint az álom, és éppen ezt tudta pontos keretek és formák közé munkálni, mint fogalmilag- világos gondolatra tisztítva, mind vizuálisan.
Ahogyan a táj, és a tájban élő emberek természete foglalkoztatta, úgy a természet ritmusa is havi, éves, sőt csillagokig nyúló távlatok átkarolásával. Ha munkái közül például a padlómozaikot megnézzük, címe „A magyar népmüvészet és a zodiákus jegyek kapcsolata” . Egy korábbi kompozíciója, amiből ez kiforrott a „Névadó világtükör” címet viseli. Tehát az egész világ tükrébe helyez mintket, embereket itt és most. Rajta állunk. Csillagjegyeinkkel, csillagsorsunkkalelkeveredve. Tekintsünk bele ebbe a tükörbe, hogy Kustár Zsuzsa segítségével önmagunkra is emlékezzünk. Köszönjük Neki!
