Nagyon nehézkedősen kezdődnek és végződnek mostanában a napjaim. A líra-próza arány vészesen a próza irányába dől. Keresem a Forrást. Szeretném érezni, mindig. De nehéz ezt úgy, ha nincs magamra minőségi időm. Van pár dolog, amit borzasztóan unok: ilyenek a házi munka egyes részei, amelyeket nap mint nap újra és újra el kell végezni. És sajnos néha ilyennek érzem Zugló kedves, megszokott utcáit is. És ilyenkor persze bekapcsol az a bizonyos „bezzeg mások”-lemez… Szeretném áthangolni magam. Szeretném máshová helyezni a fókuszt. Szeretnék önfeledten együtt lenni Matyival. Szeretnék semmit nem akarni és nem törekedni semmire. Szeretnék csak örülni a tavasznak, a vannak. Szeretném elengedni magam, szeretném megengedni magamnak az „együgyűséget”.

Rossz reflex, hogy sietek, rossz reflex a teljesítménykényszer, a reprezentációs vágy, az önigazolás-keresgélés. Azt hiszem, nagy lehetőséget kaptam most újra arra, hogy befogadjam és megéljem a csöndet. És valójában ez a legnagyobb feladat. Valaki épp ezért utazza be a fél világot, valaki ezért válik, valaki ezért öl… Nekem meg itt áll a küszöbömön, erre ugrálok, hogy ez meg az kéne, így meg úgy kellett volna…Nooormális??? – kérdezné a Besenyőpistabá'. És milyen igaza van! „Há nem? Há de!!”

Talán nem jól, túl darabosan próbálom motiválni magam, valahogy szervesebben kéne, folyamatában. Lehet, kipróbálok úgy megélni egy napot, hogy nem zavar semmi: ha elmegy az idő, ha rossz az idő, ha Matyi nyafog, ha nem tudok olvasni, ha morzsa van az asztalon, ha megint eszembe jut az a régi rossz… engedem, hadd menjen!! Ez kezd valamiféle taoista mintázatot mutatni – bár ehhez sokkal közelebb is érzem magam most, mint a bűnkultúrához. Idevág az a Hamvas-gondolat is, amellyel nemrégiben Krisztinának példálóztam, és most végre meg is találtam, az Eksztázis című esszében van: „A buddhizmus azt tanítja, hogy az emberi ént az életszomjúság (trisna) teremti átélt vágyakból és ösztönökböl, kívánságokból és sóvárgásból, és ez az, amely olyan őrületszerűen tapad a világhoz, mindig újra és újra kénytelen testet ölteni abban a hiszemben, hogy az élet óceánját meg tudja inni, miközben egyre szomjasabb és szomjasabb lesz. Mintha önzés lenne, mert minden élvet és gyönyört magához vonz. Az önzésben azonban mégis van valami nyomorult hűség, az ember önmaga iránt való esztelen szeretetének szikrája…” (http://www.hamvasbela.org/2011/11/hamvas-bela-eksztazis.html)

És épp a hangoltság fogalmát használja, melyet én kicsit más felhangokkal próbáltam körülírni föntebb: „A kinyilatkoztatásra hangoltnak lenni annyi, mint az alapállást megvalósítani, mint bölcs csecsemőnek, vagyis ébernek lenni, az életéhséget kikapcsolni, a szamszárából kilépni és a sóvárságot megszüntetni. Ez az állapot, amit megérteni könnyű, mert nincsen benne semmi természetfölötti: „A nagy útban nincsen semmi titokzatos”. De ez az, ami nehéz, mert elérése az embertől a legnagyobb szellemi megerőltetést követeli.” Továbbá az is beszédes számomra, hogy épp a bölcs csecsemővel példálózik. Matyi személyében talán a legnagyobb tanítómesteremet küldték el. Lehet ezt nem észre venni??