Hosszú percekig keresgéltem, de egyetlen olyan festményre sem akadtam, amely igazán kiábrázolja az első nagycsütörtököt, azt a megrázó eseményt, amikor: "Péter aludt, János aludt, Jakab aludt, Máté aludt, és mind aludtak..." Emberi ésszel fölfoghatatlan Jézus magánya, az isteni magány, talán ezért is van nehéz dolga annak, aki ezt lá(tta)tni akarja. Dsida Jenő verse viszont megragadja a hangulatot, el is borzadok ha arra gondolok, hogy bizonyára én is aludtam volna. "Megkezdett imákkal teli a szám." Gyakran még az ima végére se érek, máris álomba zuhanok. Hát nem kegyelem akkor az álmatlanság? Nem kegyelem az utolsó pillanatban megadott gyónás lehetősége? Nem kegyelem az, hogy csupa előítélettel voltam egy pap felé, és úgy "alakult", hogy nála kaptam az egyik legszemélyreszabottabb engesztelő gondolatot?
És, ha ezek a kegyelmi pillanatok, ajándékok kicsit is közelebb visznek a felfoghatatlanhoz, és annak megértéséhez, hogy mit is jelent, hogy valaki a bűneim miatt szenvedett, akkor mindebből számomra most egyetlen erős vágy fogalmazódik meg: szeretnék mindig ébren lenni, ott, ahol akár az én jelenlétem, szavam is elegendő lehet.
