Nyolcak

Van dolgom. Dolgom van.

Itt és most.

:)

 Az egyetemről hazafelé sétáltam. Nagyon meleg lett. Sütött a nap már több órája, szokatlan tőle mostanság. Sétáltam a magam 15-20 perces útján, végig a Vagabond cipőmben ( melyet annyira szeretek, hiszen a talpa is hajlik, a sarka sem kopog, és kényelmes is, ugyanis nem töri hátul , sem elöl lában. ja, hogy az a kis bütyök mi? nem, nem a cipő törte oda, hogyan is tehetné, hiszen szép.), rajtam a fekete kabát. egyre frusztráltabb lettem, egyre mérgesebb az úton. Miért? Egyre jobban idegesített a messze. csak rájöttem! Melegem van, de már kellemetlenül. Levetettem kabátomat. És ezzel a szimbolikus gesztussal eszembe jutott Gyulai Pál verse, A szél és a nap.

Egykor régen szél urfival
Fogadott az öreg nap:
Egy vándor köpenyét melyik
Lophatná le hamarabb.

Jött a szél s magát fölfúván
Zúgott-búgott; mint csak tudta,
A köpenyt úgy húzta, fútta.
Hát a vándor mit csinál?
Elébb ugyan félelmében
Ijedten kap fűhöz-fához,
De a köpenyt majd a vállhoz
Szorítgatja s odébb áll.

Mosolyog az öreg nap,
S hő sugárral, fényes-szépen
Megindul a tiszta égen.
Hát a vándor mit csinál?
Lassabban megy, meg is izzad,
A meleget alig állja,
Majd a köpenyt földhöz vágja,
S hogy pihenjen rajt', megáll.

Egykor régen így nyeré meg
Szél urfit az öreg nap;
Többet ésszel, mint erővel,
Igy közel, úgy hamarabb.

 Hát maga a vers, így újraolvasva, milyen kis egyszerűség. De útközben végig azon gondolkodtam, hogyan lehetnék én szélből nap. Másik kedvenc versem, melyben igen szívesen definiáltam magam, az Óda a szélhez. Tévedés ne essék, nem a Nyugati szélhez, ez egy Fehér Ferenc vers. Melyet szeretnék megtanulni. Hiszen szept. 23-án lesz versműhely. A szél természetéről ír. Hogyan is van? " ott fúj ahol akar". Háát, körülbelül így vagyok én önmagam zabolázásával. Ahol akarom, amikor akarom. Önkény, és nem önemelés. Ahogy jól esik. Hogy is van? "tomboló tájfún, jajongó júgó, békétlen bóra, süvöltő sirokkó" "kavarog e szívben, szelíd magyarok." A szélszerű indulatok láthatatlan ereje megfeszíti torkunk, és "hangokat ad a torony teste", és kaszál, akár mást, akár önmagunk. És a tigrisből hogyan lesz szelíd őz? ( ha elidőz? ) Hogyan lesz szelíd, lépésről lépésre melegítő, majd izzasztó nap. A megengedő meleg, mely megengedi a másik embernek, hogy ő vegye le kabátját, ha már elég melegnek érzi közelünket. Maga tegye meg a mozdulatot, ő döntsön úgy, hogy immáron felesleges viselni. Egy réteggel kevesebb, és egy réteggel könnyebb. Közelebb. Igy cselekszik a szelíd nap. "Mosolyog az öreg nap, /S hő sugárral, fényes-szépen /Megindul a tiszta égen." A tiszta égen járni, és mosolyogni. Hogyan lehet ezt megtenni önmagunkban. A lélek útjain.
 

 Ahogyan Henry Nouwen könyvében,pontosabban Rembrandt festményén végigjárja a tékozló fiú, a féltékeny testvér, és az atyává válás stációit, úgy járná végig a vándor, földi napjain, hetein, évein átal a szél, a vándorlét, és a nap stációit. Eképpen, hogyan is lehetek én nap? Napsugárzó nap?

Kéjes éjjeli zabálás után ülök le első, kísérleti blogbejegyzésem megírásához. Konstruktív életvezetés...

Ez utóbbi két mondat együttállása híven illusztrálja a társadalmi hasznossághoz és rendezett életvitelhez való hozzáállásom, mondom ezt, mikor múltorában még nagy elánnal ejtettem ki szájamon: "Tanár leszek." Mint aki tudja, mit akar.

Első körben a sok ellentmondással, ellenállással kell valamit kezdenem tehát, mely bennem munkál, mert addig egy őszinte sort le nem tudok írni... az írás, igen, tele van kiskapukkal, én meg sumák vagyok, vigyorogva nyitogatok, mint a rossz gyerek, de most a magam ura s regulázója kívánok lenni, fegyelmezetten, céltudatosan szeretném űzni a blogolást, illetőleg magam (általa, benne, vele), nem akarom pótlékként használni, s mások idejét üres stilizálással, majomkodással rabolni.

Borzasztó nyögvenyelős ez a pár sor, pedig úgy éreztem, van mit "tupírozni" a napomból (napi elköteleződésre készülök ugyanis).. Ehhez előljáróban fel szeretném sorolni néhány aktuális kedvenc szavam: erőltetett, nyálas, giccs. Mind minősítő, leminősítő kifejezések. Nos, én jelenleg ilyenekkel dolgozom, ezeket forgatom. De mi volna, ha holnaptól váltanék, pl.: derűs (ez a Nagyi kedvenc szava), nagyszerű, zseniális! A gond az, hogy még ha ezeket is mondanám, akkor is ott volna a grimasz arcomon. Ez a fajta VÁLTÁS, VÁLTOZÁS tehát nem enyém. Én a folyamatokban hiszek, vannak nagy, hömpölygő folyóvizek, sebes vízesések, az állóvíztől irtózom, veszélye talán nem fenyeget, az én igazi ellenségeim az örvények, melyeket általában én magam generálok (ez a szánalmasabb fajta), meg persze van külső behatásra keletkező is (ez a fenséges!) Úgy tűnik, jelenleg írásfolyamomban is az előbbi, szánalmas örvény rabságába kerültem, ez frusztrál. Hogy lehet logikusan felépíteni egy írást, ha ilyen intenzív a mocorgás idebenn, s minden dolog sziluettje halovány?? Hogy lehet úgy írni, hogy benne legyen esszenciám, a sallangot nyessem és másoknak érthető legyen?? Van-e erre módszer(tan)?

Örülök, hogy intelligensen reflektáltam magamra és elvágtam a vizes asszociáció-folyamot. Engedtessék meg még személyeskedve elmondanom, legkedvesebb játékom az asszociációs és imádok minden analógiát, kiváltképp az értelmetleneket! (Az értelmetlen egy tökéletesen értelmetlen szó, nem?)

Már izzadok. Még mindig nem szóltam a napomról, pedig nagyon sokat kaptam ma, úgy látszik a továbbadás, illetőleg az odaadás (?) nem nagyon megy. Miért lehet ez? Mi a gát? Zavar, kislányos pír, gyávaság, Semmi??

Jó, akkor elmondom slágvortokban:

Szeretni kell az embereket.

Mosolyogni, örülni kell.

(Ezekről eszembe jutott egy másik kedvenc mostani szavam: KLISÉ. A közhely degradálóbb neve. Mert ugye minden közhely. Minden sza*.)

Egyébként ezeket egy 4évnyi oroszországi munkaszolgálatot megjárt ember mondta ma nekem. A döbbenkedés után ilyenkor rögtön dörrenek, milyen döglődő korba küldtek engemet...

Nincs fogalmam. Fogalmam sincs.

 Sokszor vagyok jókedvű. Annyira kb. ismerem magamat, hogy tudjam, mitől lesz jókedvem. És sokszor van jókedvem. Sokszor.

 De azt már nem tudom kontrollálni, hogy amikor kilöki szervezetem a vidám kedvem, nagy erőt érzek magamban, és felpattanok. Elmegyek máshol hasznosítani. Sokat gondolkodtam azon, mi lenne, ha maradnék. Ha ülve kezdeném el hasznosítani. Ha jókedvemet önmagam épülésére fordítanám. Bennem van egy mozgatórugó. Elindulok ilyenkor, és valaki másnak szeretnék jót tenni. De ez a jótett sokszor nem válik jótetté, mert a másik nem úgy fogadja. És ottragadok nála, és lemerülök. És nem áramlik vissza, elhal a lelkesedésem.

 Hogyan zabolázzam a jókedvem? Hogyan épüljek önmagamból?