Nyolcak

Az elfogadás ajándékait tapasztalom. (Kiskinyiknek újra köszi a kiemelésekért, az elfogadás említéséért!!) Ma is egyedül mentem misére, mivel Madár nem igényli az ünnepi szertartásokat, különösen nem a rossz, semmitmondó prédikációkat. Nem is várhatom el tőle, hogy velem tartson, arra szoktam csak kérni, hogy húsvét vasárnapján és az éjféli misére menjünk együtt, nem jó ugyanis, amikor egyedül érzem magam az ünneplő tömegben. Egyik bejegyzésben írtam, hogy igénylem a jó prédikációkat, de sajnos Zentán kevés az ilyen. Azóta arra törekszem, hogy találjak legalább egyetlen JÓ gondolatot. Mivel tapasztaltam, hogy a zsákutcához közeli templomban megesik, hogy ugyanaz a prédikáció mondanivalója az éjféli misén, hamvazószerdán, nagyhéten és húsvét vasárnapján, úgy határoztam, hogy a nagyhét két munkanapján, szerdán és csütörtökön a múzeummal azonos épületben kialakított kápolnába megyek. Jó érzés volt az a közelség. Jó volt megtapasztalni a dolgozni és imádkozni együttjárását, amit már az első munkanapon olyan magától értetődőnek vettem, mégsem vált szokásommá oda járni.

A nagypéntek szabadnap. És milyen jó ez így. De az is, hogy elmaradt az angol, tehát valóban szabad lehet a nap. A közeli templomban, ahol legutóbb hamvazószerdán jártam, úgy tűnt, a pap készült a prédikációra, nem volt hát nehéz az egy mondatot hazahozni. Aquinói Szent Tamás gondolatával indított: "Isten enélkül is üdvözíthette volna az embert puszta irgalomból". Vagyis a szenvedés nélkül. Miért történt mégis így? Az Atya a szeretet titkát akarta megtanítani velünk, azt, hogy a szeretet és az áldozat összetartoznak. "Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért."

Balázs atya az esküvőnkre hozta az utóbbi mondatot János evangéliumából. Korábban pedig a szabadkai 84-es pap mesélt arról, hogy ez hogyan is működhet a hétköznapokban. Úgy, hogy időt, figyelmet adunk a másiknak, amikor kéri, amikor úgy látjuk, hogy szüksége van rá, akkor is, ha nekünk épp máshoz lenne kedvünk, esetleg lenne valami dongunk.

Mit gondoltok, ezt alapul véve szeretjük mi egymást?

Tegnap gyalázatosan prózai napom volt. A háztartás körül ügyködöm, minél olajozottabb gépezetet szeretnék, hogy mindig legyen mihez nyúlni, hogy ne legyen töküres a KK-spájz, és ha a férj éhes, ne tárjam szét kezeim mosolyogva... Fejembe vettem, hogy havi egyszer nagybevásárlást csapok, amikor mindentbele. Méghozzá tudatosan, ugyanis egészséges, magyar termékeket szeretnék vásárolni - igen ám, de hol a biztosíték minderre egy-egy termékkel kapcsolatban?? Lényeg a lényeg, órákat töltöttem a tescoonline-on (szanalmas.hu) és szedtem össze a kellékeket, majd mire nagy nehezen kész lettem, és meglepően ócsóért - már 300 Ft-ért! - kiszállítást készültem kérni, rá kellett jönnöm, elkéstem, már rég beteltek a megjelölhető idősávok, nagyjából egy hét múlvára rendelhetem a húsvéti sonkát, a tojást a locsolkodóknak...

 Ez az eset lehet szimbolikus is. Valóban most kellett így bepörögni, hogy használható háziasszony legyek? Nem várhattam volna egy kicsit? Voltaképp nem mindegy, mi lesz a menü húsvétkor? A férj szerencsére hálás közönség, de nekem meg öröm, ha produktív lehetek - mert ez utóbbit ritkán érzem napjaimban. Valszeg befigyelt a miklósi gondolkodásmód nálam is, de erről sajnos nem tudom kifaggatni idén az ottaniakat, mert 120 km-t még nem merünk bevállalni Matykóval.

Nagy kérdés tehát, lesz-e ünnepünk. Így, Tesco és Templom nélkül. Házasságunk azon fázisét éljük, amelyben még nem alakultak ki pl. az ünnepi szokások. És mivel Gábor nem épp szentimentális típus ezen a téren, nekem kell kezdeményeznem. Egyelőre a kifakadásig jutottam, hogy nálunk még az ünnepek is szürkék. Talán ez nem annyira termékeny. De hisz ismerem én a férjem, ha megkérem például, valami teológiai kérdést vezessen le, bizton számíthatok egy kétórás, remekül felépített beszédre. :) Persze valójában sosem utasított el semmit, amit javasoltam, ebből következően nekem kell tudnom artikulálni, mire is vágyom ezen és az elkövetkező ünnepeken. Az biztos, hogy könnyebb lesz már, amikor Matyit is be tudjuk vonni, neki még csoda-élmény lehet minden ilyesféle, érzem, nagy cinkostársam lesz. De addig sem akarom elhanyagolni a szertartásokat, mert kell a léleknek, ha nem is a Tamásbá-féle enervált, semmitmondó prédikáció, vagy a pletykás, rosszindulatú gyülekezeti tagokkal áhítatos képpel vett úrvacsora. (Igen, emlékszem, Mandics, hogy épp egy papos kellemes csalódást emlegettél az előző bejegyzésedben, vettem.)

Tegnap holtfáradtan dőltem ágyba a szerencsétlen Tesco-akció után azért is, mert április 1-jén a kisfiam is megbolondult, és alig aludt valamit éjszaka. Jólesett ebben a fáradtságban, ahogy gondolataim spontán ama bizonyos kertbe szöktek. Világos, hogy a szívem mélyén őrzőm ezt a kertet, bármilyen profán projekt is fut épp a felszínen - ez a felismerés megnyugvással tölt el. Egyszer egy barátommal - szerinte nem csak az volt -, Nagycsütörtök éjjelén kenyeret sütöttünk és szertartáson, csöndben megettük. Leszámítva kettőnk érzelmi nyomizását az szép volt és igazi. Ilyesféle privát szertartásokra, egyedi emlékező akciókra vágyom én....

Hosszú percekig keresgéltem, de egyetlen olyan festményre sem akadtam, amely igazán kiábrázolja az első nagycsütörtököt, azt a megrázó eseményt, amikor: "Péter aludt, János aludt, Jakab aludt, Máté aludt, és mind aludtak..." Emberi ésszel fölfoghatatlan Jézus magánya, az isteni magány, talán ezért is van nehéz dolga annak, aki ezt lá(tta)tni akarja. Dsida Jenő verse viszont megragadja a hangulatot, el is borzadok ha arra gondolok, hogy bizonyára én is aludtam volna. "Megkezdett imákkal teli a szám." Gyakran még az ima végére se érek, máris álomba zuhanok. Hát nem kegyelem akkor az álmatlanság? Nem kegyelem az utolsó pillanatban megadott gyónás lehetősége? Nem kegyelem az, hogy csupa előítélettel voltam egy pap felé, és úgy "alakult", hogy nála kaptam az egyik legszemélyreszabottabb engesztelő gondolatot?

És, ha ezek a kegyelmi pillanatok, ajándékok kicsit is közelebb visznek a felfoghatatlanhoz, és annak megértéséhez, hogy mit is jelent, hogy valaki a bűneim miatt szenvedett, akkor mindebből számomra most egyetlen erős vágy fogalmazódik meg: szeretnék mindig ébren lenni, ott, ahol akár az én jelenlétem, szavam is elegendő lehet.

...Hova rejtőzik el olykor a mustármag? Hogyan lehetséges az a (minden)napi evangélium mellett, hogy néha olyannyira a rossz férkőzik a gondolataim közé, hogy a jónak szinte nem is adok helyet. Ilyen volt a tegnapi álmatag estém. Szinte soha nincs gondom az elalvással, bárhol, bármikor tudok jót aludni, akár egy hosszú délutáni alvás után is, kivéve, amikor valami hosszabb ideje nyomja lelkemet. Nagyjából három órakongást számoltam, ez kb. másfél órát jelent, mivel félkor és egészkor kondul a kedves hang, ami időnként hihetetlenül nyomasztóvá válik. Mivel telt ez az idő? Különböző fokozatokon mentek át a gondolataim, az első a probléma megfogalmazása: félek, hogy megint nem válaszol a tanár, mert...(és jöttek sorba a magyarázatok, amelyek közül egy se volt pozitív), ezután imádkoztam hosszasan, hogy ne következzen be egyik "mert..." se, majd jött a megnyugtató gondolat: "Ne a körülményeknek add oda a hitedet." Péter vizenjárása volt annak a prédikációnak a témája, ami legutóbb nagyon megragadott, annyira, hogy nem resteltem előtúrni a táska aljáról az örökírót. "Amikor Péter teljes figyelemmel, hittel fordult Jézus felé, akkor a hullámok felett járt, de amint megosztottá vált a figyelme, süllyedni kezdett." Hasonló kicsinyhitűség volt nálam is, mert amint eszembe idéztem ezeket a gondolatokat, majd azon kezdtem gondolkodni, hogy mi legyen a mai konkrét cél, melyik könyvet veszem kézbe, milyen lépést teszek a doktori felé, hihetetlen, de megjött a tanár válasza! Este, 23.48kor! Még szerencse, hogy csak másnap reggel olvastam, mert még az örömből fakadó izgalomtól nem tudtam volna aludni :) Így viszont miután elvezettem magam a megoldásig, emlékeztettem magamat arra, hogy "hittel kell járni a vihar közepette", sokkal nyugodtabban ért az álom.

Az emlékezet úgy tűnik a hitnél is kulcsfogalom, emlékezni a hitre, emlékezni egy-egy konkrét igehelyre, példabeszédre, vagy legalább a mustármagra.

Épp fejlesztőkönyvek után kutakodom Matyinak - a Fészekből nagy adag olvasnivalót szeretnék rendelni Gábortól. Találtam egy igazán erószos olasz írót, Bariccot, aki nekem való lehet. Továbbá a Csekszi új kötetét, a "Mennyi boldogságot bír el az ember?"-t is mindenképp meg akarom lesni, arról recenziót is szívesen írnék. (A kitüntetés kapcsán olvastátok vele az interjút? Nagyon tetszett a természetessége.) No meg lelki tápnak a Hamvas-esszék... És igen, a nyelvi szenvedélyről szóló dolgozatomhoz is nézek szakirodalmat, bár az itthon is van, csak nem igen akar a kezembe ugrani a polcról...

Nem szeretem azt az érzést, ami most elural, hogy néhány órája még határozottan éreztem, van mondandóm, most meg itt ülök és keresem - a pötyögés értelmét is. Nagyon nehéz jól összeszedni, spontán és könnyedén, ugyanakkor előrelendítően. Lehetséges, hogy a koncentráción is múlik. Ennek fejlesztése is létfontosságú a gyesem időszaka alatt, ugyanis ha kevés a szabadidő, minél koncentráltabb jelenlétet igényelnek a szellemi tevékenységek is. Kitaláltam ennek kapcsán, hogy rövidkéket, de annál velősebbeket szeretnék ide írni.

Tematikusan megvan, merrefele kéne gondolkodnom:

1. az elfogadás témaköre, 2. a nyelvi szenvedély, 3. a szülés-születés (bár ez még talán várhat)

Jelszavaim valának, illetve lesznek is: hála, öröm, kellemest a hasznossal, lassíts!

Mandics és Ems is emlegette már valamelyik kommunikációs csatornánkon a bűnök terhét. Megvallom, komoly ellenállás van bennem ezzel a fogalommal kapcsolatban. Valójában ha kérdeznétek, bűnösnek érzem-e magam, pofátlanul azt állítanám, nem. Inkább esendőnek. De sosem reménytelennek. Valahogy úgy érzem, a bűntudat - már ha a mi kontextusunkban tárgyalunk róla, nem mondjuk Raszkolnyikovot nézve - nem egy termékeny dolog. És voltaképpen nem is az ember lényegét érinti, hisz a vétkes - ezt a kifejezést jobban kedvelem - mindig az ego, de ha az ember egon túlinak képzeli, éli meg, illetve igyekszik megélni magát, már nincs is funkciója, inkább teher a léleknek, amely eredendően a fényből való, szerintem... A másik fogalom, amellyel problémáim vannak, az a szenvedés. Gábor már lemondott arról, hogy velem filmet lehessen nézni, már csak meséket tölt le rám gondolva, mert tudja, mennyire szétszorongom magam, ha valamicske erőszak is megjelenik egy mozgóképsorban. (Bezzeg a verbális erőszakot előszeretettel művelem.) Na ha valami, ez biztos, hogy el-nem-fogadásból eredő jelenség. Emiatt voltaképpen - és ezt nem rég sikerült csak bevallanom magamnak - magát a Krisztus-történetet sem látom szépnek, hanem inkább iszonyúnak. S bár hallottam, hogy "minden angyal iszonyú", ettől még nem leszek keresztényebb. A szertartások, a hétköznapjaim szakrálissal átitatott, illetve afelé törekvő gyakorlatai ellenben nagyon hiányoznak. Furcsa, hogy mit sem viselek rosszabbul, mint az ún. "megmondóembereket" és mire nem vágyom jobban, mint egy "megmondóemberre"... Olyannyira úgy érzem, hogy az egyházi megmondás nem hiányzik nekem, hogy abban sem vagyok bizonyos, hogy Matykót meg szeretném-e kereszteltetni. Irritál, hogy a vidéki rokonok kérdése rögtön ez, közben tesznek a dolog mélyebb rétegeire, csak épp "így szokás". Én nem tudom azt megígérni, hogy ezt a gyereket keresztény szellemben fogom nevelni, mert sok tanítást egyszerűen életidegennek, sőt, - hogy platonista képpel éljek - lélekszárnytörőnek érzek. Nem azt ünnepelném ezen a szertartáson, amit ők hisznek, ahogy az esküvőmön se azt ünnepeltem. Vevő vagyok a kereszténység minden értékére, de nem ennek mentén épül a magam értékrendje. Már ha van ilyen. Istenem, mit is fogok én tanítani ennek a Kiszfiúnak??

Ems legutóbbi válaszában az anyaság és apaság másságára hívta fel a figyelmem, és ez nekem nagyon hasznos volt.  Ems is megidézte saját apját az eset kapcsán, ahogy egy korábbi bejegyzésében Mandics. Minderre elkényeztetett burekfaló Kanyi egyetlen értelmes válasza a hallgatás. De! Gábor is épp hasonló "lezárással" küzd, közvetve ezzel tudok kapcsolódni. Ő is sok rossz emléket hordoz gyerekkorából a részeges, elviselhetetlen természetű poéta fater kapcsán, illetve a trauma szó sajnos kifejezőbb. Mindjárt itt, frissiben tudom is küldeni a Wikipédia által tegnap jóvá hagyott kész oldalt Petri Csathóról: https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Petri_Csath%C3%B3_Ferenc&stable=1 Ha majd lesz érkezésetek. A versek persze érdekesebbek! Ezen a felületen elsősorban Gábor alaposságával, részletgazdag kidolgozási technikájával szembesülhettek. :)

Ami engem illet: péntek este illuminált mamika voltam, de nagyon jól esett - újra összeültünk kicsit az általános iskolai barátokkal, valahogy velük ott folytatjuk mindig, ahol abbahagytuk - még a tulképpen gyerekkorban. Az egyik lánnyal, már ha meglátjuk egymást, nyerítve nevetünk... ezeket a minden erőfeszítés nélkül működő áramlásokat imádom, feltöltenek, megerősítenek bohóc magamban. :) Matyi meg képzeljétek, elkezdett kacagni - még visszafogott, csak fel-felgurgulázó, kiszámíthatatlan, az azonban kiszámítható, hogy én mindig szétröhögöm magam. :)) Persze most a ló másik oldala a domináns a böjti szelek miatt - kis(z)fiam igen gyakran kényszerít a türelem erényének gyakorlására, és én újra és újra elbukom... 

Az emlékezés, a szakmai dolgok és az élettér kapcsán is foglalkoztat a honnan hova kérdése. Ez a két szó, olykor együtt, máskor külön-külön szinte folyamatos jelenlétet követel magának, bármerre is lépek. Vasárnap elstoppoltunk Becsére (kb 40km Zentáról). Kiválasztottuk a legrosszabb időpontot, pontosabban nem választottuk, úgy alakult, hogy 11 órakor kerekedtünk föl a zsákutcából. A gyér forgalom ellenére 1,5 óra múlva már köszönthettük a megilletődött ünnepeltet. Könnyes szemeit látva gyorsan rá kellett jönnöm, hogy nagy butaság volt azon aggodalmaskodni, hogy nem tudok ajándékot venni neki. És jelezte is, hogy amit én apróságnak mondok, a Szentendréről hozott "Rád gondoltam" feliratú marcipánszív, a Madárral közösen készített reform ételek receptjeit tartalmazó füzetke, a jelenlétünkkel sokkal többet jelent neki, mint bármilyen drága ajándék. A korábbi ajándék körüli idegeskedésem azt mutatja, hogy "elfeledtem, hogy honnan indultam". Nem tartottam szem előtt azokat a születésnapokat, amikor anyukám próbálta nekünk megmagyarázni, hogy ezúttal miért nem tudott megajándékozni bennünket valamivel. Később már megfordult, és mi nyugtattuk, jelezve, hogy elfogadjuk, megértjük a helyzetet, emlékszem egyik télen boldogan mondtam neki, hogy mekkora ajándék ez, hogy épp szülinapomon esett le az első hó. Magam is belátom, sőt már a receptek válogatásakor is éreztem, hogy jobb az, hogy bár szegényesen, de el tudunk menni Becsére, Kanadában például nem sokra mennénk az ajándékravalóval. A jelenlét itt is kulcs! Személyesen szeretnék jelen lenni az anyám és a testvérem életében, de ugyanígy az anyós-apóséban is. Szeretnék hát mindig emlékezni arra, hogy honnan jöttem, és annak érdekében, hogy oda mindig vissza tudjak térni, és ne csak gondolatban, be szeretnénk szerezni egy autót. Feketicsre ugyanis nehezebb eljutni, mint Budapestre, és az oda vezető falvakon keresztül megletősen reménytelen a stoppolás.

Az úticélt most mégis Budapestben jeölölm meg. Április 17-én jár le a jelentkezés a doktori iskolába, valamikor nyáron kiderül, hogy felvettek-e, szeptember elején pedig az, hogy megkaptam-e az ösztöndíjat, azaz kezdhetem-e az új iskolát. Addig itt, a jelenben próbálunk boldogulni. Szeretném jól megélni ezt az átmeneti, várakozós időszakot. Sajnos a novemberre tervezett szakvizsgát kötelezővé tették számomra a májusi időszakban, épp Pünkösdhétfőn. Mivel egy tizenöt oldalas, szerb nyelvű dolgozatot kell május elsejéig elkészítenem, hisz annak elfogadása a feltétele a szóbali vizsgának, most sanos az esztétikáról újra le kell mondanom. Nehéz ez a döntés, de a doktori vagy az esztétika közül mégis az előbbit választottam, hiszen az elvisz valahova, a másik pedig csupán lezár egy fejezetet. Szerencsére közeli a kettő témája, így frissen tartom azt is novemberig. Abban bízom, hogy szeptembertől iskolás leszek, és az oszk a könnyen elérhető szakirodalommal, inspiráló közegével jobb terep lesz az íráshoz. Szeptember elejéig most az a célom, hogy jól megéljem a zentai létet, minden este konkrét célt tűzzek ki másnapra, hogy könnyebb legyen az ébredés, szeretném kihozni itt magamból a maximumot, akkor is, ha maradok, akkor is hogyha továbbállok.